Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

„Deres virágok, bújjatok össze, könyörögjétek vissza a fénytl Árva galambok térdre borulva könyörögjétek vissza a fényt!

Szűz kicsi lányok csókba omolva, hárfák, hegedűk sírva, zokogva könyörögjétek vissza a fényt!”

A vers első olvasásra szürrealista valóságbontó kísérletnek látszik. Ha azonban jobban megnézzük, látjuk, hogy a szerző önkénye (galambokkal, lányokkal, hárfákkal, hegedűkkel végeztet olyan cselekvést, amely azoknak természetétől idegen) távolról sem az „action gratuite“ fogalomfellazító s újrakeverő játéka: a lazítás itt nem a személyiségen, az intuíción belül, hanem azon kívül, a személyiségtől megközelítetlen valóságban történik. Ha Éluard azt írja, hogy „Két szemed melyben utazom / Az utak ívének a főidtől / Független értelmet adott“, vagy a dadaisták olyan vasalót rajzolnak,, amelynek vasalólapja szögekkel van kiverve, akkor ezzel elsősorban nem a külső valóság törvényei, hanem annak emberi értelmezése ellen lázadnak, s belső folyamataik, szubjektivitásuk abszurdságát, véletlenszerűségét jelzik. (Külső törvények számukra ugyanis egyszerűen nem léteznek, verseikben az objektív realitást az oksági rendszerből kiemelt s elemeire bontott valóságanyag, a szürrealitás helyettesíti.)

Az Őszi strófák költőjének önkénye ezzel szemben éppen az ember által már értelmezett valóságot teszi meg anyagává. Nem elemeiben, hanem összefüggéseiben, nagyobb egységeiben (főleg jelző-főnév kapcsolásaira: „deres virágok“, „árva galambok“, „szűz kicsi lányok" — gondolok) „fedezi fel“ a világot, de mivel ezek már önmagukban ember-eredetűek, „ellenállásuk“ van, idegen testként „kidobják“ magukból a szerzfr akaratát („könyörögjétek vissza a fényt!“ stb.). A már idézettekhez hasonlóan szokványos jelzős-szerkezetekre bonthatnánk a vers határozós szerkezeteit is: csókba omló lányok, síró-zokogó hárfák-hegedűk, stb. A jelző-főnév viszony információja itt sem a szerző felfedezése, a költői szubjektivitás a valóság helyett egyre a valóság tudatával találja magát szemben, s így a lukácsi második közvetlenség sehogyan sem tud megszületni.

Valamiképpen azzal a belső összefüggéseitől elidegenedett jelenség-világgal van itt dolgunk, amit Karéi Kosík pszeudokonkrét valóságnak (Dialektika konkrétního, 9. oldal) nevez, csakhogy itt a kapcsolat szubjektum és objektum között nem tapasztalati és utilitáris (mint ahogy azt Ozsvald esetében láttuk), hanem spekulatív és öncélú. A jelenség itt is a lényeg szerepében jelentkezik („A pszeudokonkrétumok világában a dolgok jelenség-oldalát, — amelyben a dolog megjelenik és rejtőzik — a lényegnek tartják, s így a jelenség és lényeg különbsége eltűnik“ u.o.), de hiányzik az a „látszólagos meghittség, beavatottság, jólértesültség“, amely a pszeudokonkrét világ emberét jellemzi. Ozsvald falu-költészetében a jelenség közvetlen tapasztalati, gyakorlatból következő, tehát egyszeri. Éppen ezért saját hangulata van s ez a saját hangulat oldódik, színesedik a költőben s a költővel lírai impresszióvá. Zs. Nagy Lajos Ősz és Oszt strófák-féle verseiben a jelenség nem elsődleges, nem tapasztalati, hanem másodlagos, fogalmi, s ezért nem lehet saját hangulata. Attitűdjét kizárólagosan a szerző magatartása, önkénye határozza meg, s így lesz: manierré.

Manier a „virág" és „csillag" szavak túl gyakori használata is (deres virágok, reszkető virág, lángszirmú virágok, kacér virág, széthulló virágaim, tarlókon nőtt virág, lángszirmú tűzvirágok(!), vérző rózsa, tűzszirmú rózsa, csillagzengés, csillagragyogás, keringő csillagok, borzas csillagok, csillagmellű sugarak, jeges csillagok, tizennyolc csillag hull a hóra, hasadó csillag, szárnyunkon a csillagok, fellőjük magunkat a csillagokra, sápadt csillagok stb.).

Az ötvenes évek végén (Magyarországon a Tűztáncosok verseiben), főleg Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Nagy László, az ún. népi szürrealisták hatására nagyon elszaporodtak költészetünkben az ilyen görögtüzes képek. A „képiség“ parancs lett (lásd a Fiatal költők antológiája vitáját!), de míg Juhászék számára a kép egyben mondanivaló is volt, addig a mi „szürrealistáink“ a képet manierré, s — az apriori, sokszor politikai-közéleti mondanivaló mellett — a jobbik esetben is illusztrációs anyaggá degradálták. Az így kialakult kvázi-költészet nem felfedte, hanem eltakarta a költőt, illetve a költő gondolattalanságát, élményszegénységét.