Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - HAGYOMÁNY - Darkó István: A legnagyobb úr
— Hallottad, hogy a szerelem! Én Is Jány miatt ütöttem be a koma fejét. Bizisten, kása volt benne. Mikor a csendőrök értem jöttek . .. — Hányszor mondtad már? Hallgass egyszer a kásáddal! — Hát ki ette meg? A tanárjelölt testét forróság rázta meg. Mint lázas beteg, felcsillogó értelemmel, szinte vidáman szólt közbe: — A legnagyobb úr ... — A kapitány úr, aki magával szépen elbánt! — Ne bántson téged! ... A legnagyobb úr a mozdonyvezető .. . nem is, hanem a masiniszta ... Hopp! Nem igaz! . .. Megmondom! A legnagyobb úr a két sín, amelyiken a vonatunk megy! Hiába akarnánk máshová menni... igaz-e?! Leejtette a fejét. A vér s vele együtt a melegség is kiszaladt a testéből. A túlsó sarokban két ember megint összeverekedett. — Még most sem tudnak megértéssel viseltetni egymás iránt! — mondotta az asztalos felé, aki megint felkapaszkodott az ablakra. — Nem, még most sem! — siránkozott az hátrafordulva. Fél kézzel csüngött a rácson. A vonat lassan vonszolta magát. Az asztalos jelentőséggel mondotta: — A síneket javítják! Egy érdekes híd következik... Istenem, mikor állunk már meg?! Mikor szállhatunk már ki? — Arra még várhatsz! — felelte a tanárjelölt. Még szólni akart valamit a sínekről, de értelmetlen, zörgő hangok tolongtak elő a melléből. — Rámegyünk a hídra! Fahíd a Száva fölött! — kiáltotta az asztalos és leugrott az ablakról. Rápillantott a tanárjelöltre. — Elájult! — kiáltotta. — Vizet rá! — Buta! Honnan a fenéből vegyünk vizet?! — felelték neki. — Ne verekedjetek már! — könyörgött az oláh a többiek felé. — Megettétek a fél kenyeremet! Ez az állat lókupec avval bosszant, hogy a szerelem a legnagyobb úr! A vonat most hatalmasat rándult és torpanva állott meg. Elcsendesedve kuporogtak a helyükön. A csendet az asztalos használta fel és remegő hangon mondotta: — Nézzétek, elájult! Vágjuk le! Ne hagyjuk már! — Hogyne! Hogy majd minket tegyenek a helyébe! Nem megmondták, hogy szólnak, ha majd le lehet venni?! A vonat megint megvonaglott és nyögve mászott előre. Az asztalos nagyot kiáltott: — Nohát akkor majd én magam megcsinálom. Nem bánom, mondjátok'meg, hogy én voltam! Én egyedül!! Leszedte a tanárjelöltet a vaskarikáról. A köteleket kidugta a csepp ablak rácsai közt. — Rámentünk a hídra! — mondta kitekintve. Némán hallgatták a vonat kattogó zaját. — Mi ez?! — kiáltott megint az asztalos. — Mi recseg? Felnyílt szemekkel bámultak egymásra. Alattuk, a kerekek alatt recsegő hangok ijedeztek fel hozzájuk. Börtönük apró szökkenéssel ment még néhány métert előre. Falai megreccsentek, festett deszkái pompás erő alatt szilánkokká szakadva mállottak szét. Előrebillentek és üvöltő hangok pokoli viharában zuhantak választadó mélységek felé. Víz csapot át játékszerré silányult vonatjukon. (1926]
