Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - HAGYOMÁNY - Darkó István: A legnagyobb úr

Kimászott a többiek után. A köpenyét is magával vitte, de bénán tartotta a karján. Visszakergették vele.

A mérges arc végigtáncolt a bizonytalan sor előtt. A tanárjelölt a sor végén állott s most óvatosan hajolt kifelé.

— Hogy mozognak! — rémült meg és lenyomta a lábát, hogy ne táncoljon:

Megnézte a vadszőlős, apró állomási épületet. A kerekeskút mellett csodálkozó parasztasszony nézte őket.

— Hát még verekedni is kedvetek van? No csak mulassatok tovább! Kuss, vissza! — sziszegett az ezerszer átkozott torok.

Bénultan kullogtak szét. Két lépés után az előbbi üvöltés mágneses ereje rántotta őket vissza a sorba:

— Disznók! Nem igy! Neemü Majd megborotvállak én titeket, de simára! És ott, ahol én borotválok, ott többet nem nő szőr!

Jobban előrehajolt, hogy lásson valakit. Csillogó kabátgalléron akadt meg a szeme. A parasztasszony a kút mellett összecsapta a kezét és elfutott. Utána akart kiáltani, de még jókor rátapasztotta a markát a szájára. A sor jobb szárnya begördült és zavaros lármával hátrált a vonat felé.

Most jól látta, hogy először az oláh, aztán a siránkozó asztalos, utána a kását emlegető parasztfiú a vagon ajtajában tolongnak.

Egy láb s egy kard rúgott közéjük. A sort szuronnyal futó alakok fogták körül. Az üvöltöző hang megindult a végén. Behunyta a szemét s az üvöltés egyes foszlányaiból maga előtt látta az egész képet.

— Szétrúglak ... kinyomom a szemedet... kigombolt blúz ... piszkos állatok ... kesztyűbe dudálni.. .

Végignézett magán. A térdén megint áttáncolt a rémület. Két nadrágjának a szárain foltokat, alul egy mély hasítást látott. Hátranyúlt tenyérrel a kabátja ujját húzta előre és reszketve dörzsölte a sárga gombokat. A nyakát hirtelen hidegnek érezte. Odakapott és dagadt ujjakkal próbálta összehúzni a zubbonyát. Nem találta a kapcsokat. A homlokát kiverte a forróság és mentegetőzve, gyerekesen kezdett dadogni.

Egy arc csattant s egy legény kizuhant a sorból. Most világosan hallotta a szomszédja suttogását:

— Két ilyen nap után még vizitet tart a ruha felett. Istenem, mi lesz a vége?... Istenem, nem bírom már! .. . Paraszt származás vagyok, de nem tudnám tűrni, hogy negyven embert két napig bezárva koplaltassanak.

— Igaza van! — súgta vissza az asztalosnak. — Én sem bírom már!... Mindjárt ide ér!... A meleg étel hiányát érzem!

Megtapogatta a gyomrát. Szédülés fogta el. Rossz szeme előtt boszorkányos körök táncoltak a levegőben. Ogy érezte, hogy egész fizikuma összeroppant. Szigorlatai előtti éjszakákon egy-egy pillanatig, reggel felé érzett ilyen vad kimerültséget. Akkor feketekávéval hozta helyre magát. Most táncoló gyomorfalakkal, szétkínzott fejjel, tehetetlenül kellett itt állnia a közelgő borzalom előtt.

Váratlanul térdelt a sínre. A kezét végighúzta a homlokán. Az arcával megbánást, bűnbánatot akart jelezni.

— Érdekes, most meg a hallóérzékek kettős szerepét kell tapasztalnom...

Behunyt szemmel Is világosan látta, hogy mi történik mellette. Az asztalos tiszta,

érzelmes hangját hallotta. A szőke fiatalember kilépett a sorból és egy toporzékoló ember előtt állott meg:

— Nem lehet tovább bírni, kapitány úr! Egymás fején ülünk s a leblombált kocsiban olyan rettenetes büdösség van már, mint egy disznóólban ... Hogyan lehetnénk még tiszták is?! Tessék enni adatni!!!

Az üvöltés elborított mindent. Az asztalos feljajdult és eltűnt mellőle.

Most elszántan állott fel a sínről. — Rajtad a sor! — biztatta meg magát és belenézett a tajtékzó szempárba.

— Az asztalosnak igaza van, kapitány úr! Az a büntetés képtelenség!

A szemek hátrafordultak. Csak a fehérjük csillogott hófehéren rá.

Gyorsan tápászkodott fel. Megint előrelépett és felemelte a fejét.

— Lelkileg bármilyen megaláztatások érhetik az embert. Ez az élet! Minél többet tud elviselni belőlük, annál inkább férfi! Ha a testet alázzák meg, az már más! Engem testileg csak egyféleképpen lehet megalázni: Ogy, ha megütnek!