Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - HAGYOMÁNY - Darkó István: A legnagyobb úr

Darkó István

a tegnagyobb úr

i.

A tanárjelölt feje előrekoppant a térdéhez. A szemüveg leesett az orráról s ettől szörnyen megijedt. A ráccsal átfont csepp ablakon derengő fény és vékony, komisz hajnali köd füstölt be a fülledt bűzbe. A bűz erőlködő vállakkal próbálta visszaszorítani a ködöt. A tanárjelölt két perccel előbb még kíváncsian leste ezt a küzdelmet. Nem bírta sokáig figyelemmel. Kucorgó lábát kinyújtotta, puha nyögés felelt a nyújtőzására. Juon dagadt arcát a bakancs szöges talpán is átérezte. Az oláh fújt egyet és arccal átfordult egy borjú hátáról a padlóra.

Szuszogva, nyögve rázta őket egymáshoz a vonat. Vörösre dagadt szemhéjait erőlködve nyitogatta, mert még időnként fellobbanó érdeklődést érzett a helyzet iránt.

Keresni kezdte a szemüveget. Ragadós piszokba nyúlt, de hidegen tapogatta végig. Egy archoz ért a keze. Vékony állón hideg nyál folyt alá. Ujjaival végigcirógatott az arcon is és büszkén mondta magában:

— Ez Václav! Különös, hogy most fehér, mint a fal!

Elképzelte a fiú rákvörös képét. Halkan nevetett:

— Megírom a Közlönybe, hogy a tapintó érzékek olykor a színérzéklés szolgálatába is állhatnak. Ez és ez a tapasztalat bizonyítja.

Tovább kapart a kezével. Fel akart állni, de a zsúfolt testektől, összedobált fegyverektől, egymásra zsúfolt borjúktól semerre sem tudott mozdulni. A térdeibe hasogató szúrás döfött. Visszahüppent a sarokba s a bakancsa sarkát kirúgta maga alól. A szemüvegje megcsikordult a sarka alatt. Két kézzel odakapott, térdelve csapta bele a kezét az üvegszilánkokba. Az orra elé emelte a tenyerét, megnyalta és érezte a sós, meleg vért rajta.

Behunyta a szemét. Ogy kuporgott, mint egy imádkozó török pap. A melle beleragadt a piszokba, karjai szétfeszültek alatta, nagyokat nyillalt a hóna alatt.

— Megvakultam... a Teremtőjét... — Egy darabig ebben a helyzetben maradt. A hidegtől tért magához.

— Hát tényleg eltört? ... Az új térképezési eljárás felében kénytelen maradni. Nem látok és nem látok... Benkő professzor helyesen mondta, hogy jobb lett volna más szakot választanom ... Francia, magyar, ehhez még talán lett volna kedvem ...

— Ne üvöltsön! Mit akar mindig? — kiáltott közbe a gondolatainak egy mérges hang. Előbb rekedten énekelt valamelyikük, most a felszólításra abbahagyta.

— Üsd bele a bagnétot! Biztosan a lókupec volt az! — felelte egy másik rekedt hang.

— Legalább most viseltethetnétek megértéssel egymás iránt! — könyörgött feléjük.

— Ronda állatok! Ne törődjön velük. Egy vagon nyers kutyabőr se olyan büdös, mint ezek! Rátok se köpök! Fújj!...

— A frájla azt mondta neki az állomáson, mikor elindultunk, hogy Isten vele Ferike, jöjjön csak minél előbb vissza, Ferike! Ferikének most büdös a büdös!