Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

önmagunkat, saját gyermekségünket, parkjainkat, kertjeinket, szép magaslatainkat tiszteljük. Ök maguk s a hely, ahol állnak, jelekké lesznek, a gondolatcsere s a megértés kifejezőivé, annak az emberkultusznak kifejezőivé és helyévé, amelyet mindenki elismer, amely természetes.

Az indián totem, amely Az Ember Múzeuma előtt nyúlik a magasba, amely gigantikus méretű hajóárboc formájában kiképzett ezeréves tölgy, s amelyre vertikálisan, fel az égig, isteni vagy emberi ábrázatok halmozódtak, olyan magasztos alkotás, mint Kheopsz fáraó piramisa.

Persze, hozzá képest Rodin Gondolkodója, minden szuverén mesteri nagysága mellett is, mint nálunk mondták, irodalom.

Az egyik lengyel szobrász fából és hevederekből szerkesztett ekevas emléket állít ki. Azt hiszem, ez igazi jel és műemlék: ezek vagyunk mi, lengyelek, ez a mi sorsunk, egy paraszt nemzet sorsa. A lengyelekhez méltón büszke, sőt az anyag múlandósága által kihívó tett. Ha ezt az ekevasat a Duna-parton állítanánk talapzatra, büszkén, lelkesen néznénk fel rá. Prágában, no nem tudom, aligha. Krakkóban vagy Varsóban, a pázsiton bámulatos volna, poetikus, provokáló, kihívó, modern. Az indián fatotem a törzs kifejezője és istensége. Önök viszont felteszik most a kérdést, hogy ez a fából és hevederekből összerótt eke nem hat-e az emberre az irodalmon át is, azon át, amit tud róla, főleg a katalóguson, a művészettől független tényeken át, azon, hogy szerzője lengyel, s hogy ez itt lengyel ekevas.

(Folytatása következik)

Szóbél Géza: Deportálás előtt (tollrajz és szépia, London, 1943)