Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

szörnyeteg, de szükségszerű, legalább egyelőre, sajnos, még szükségszerű. Az állam, ó jaj, minél távolabb gördül a történelemben, lavinaként, annál több hatalmat szed fel magára. Ma a polgárnak Nyugaton se nyújt lehetőséget semmiféle tulajdon a szabad döntésre. Akkor mire nekik a szabadság? Jobb lesz hát, ha maga operálja ki önként az agyából a szabadság fogalmát vagy az illúzióját, legalább nem lesznek fölösleges, kínzó nosztalgiái a szabadság után. Szabadon csak a nagyiparos szövetségek képviselői, még csak nem is a nagy, de kizárólag a szupernagyhatalmak képviselői döntenek. A legtökéletesebben megszervezett állam polgára is, még a legboldogabb is, állami alkalmazott, akinek egyre több és több szabad ideje és tere lesz, hogy szexuális ösztönét kiélje. A jóléti alkalmazottak első-második nemzedékét a legnehezebb kitenyészteni; a cirkuszban született tigris már nem álmodik a dzsungelról, annál kevésbé a jogutód, az alkalmazott a szabadságról, elvégre az ember okos teremtmény.

Nem, ezzel az érzéssel, pláne véleménnyel, hogy a polgár manipulációk tárgya volna, ma az ember nem találkozik Franciaországban. Franciaországot nem borította el a győzelmi mámor, sem az az optimizmus, amit mi később könnyelmű optimizmusként emlegettünk. Megőrizte éberségét nagy szövetségesével s majdani boldogulásával szemben. Boldogulás? De milyen áron? A szabadság a döntés lehetősége. Ha a nemzet ezt a lehetőségét elszalasztja, előbb-utóbb objektum lesz belőle, amellyel manipulálni lehet, amit emelnek, iparosítanak, jólétbe segítenek, egységesítenek, integrálnak, ilyen vagy olyan új vágányokra tolnak. Itt semmit se kapsz potyán. Bármelyik francia megmondja, hogy a döntés lehetőségéért is fizetni kell. Számukra a szabadságnak értelme van.

A francia polgárt a rádió, a televízió, az újság- és folyóirat-ütegek az információk pergőtüze alatt tartják, mint nálunk edzéseken a korongok a válogatott jégcsapat kapusát. Ennyi lövedéket felfogni, ennyi irányból, vagy csak mozdulatokkal vagy szem- villanásokkal is reagálni rájuk, az biztos, hogy nem kényelmes és nsm is mindig kellemes feladat, ám így finomul a reflex, az ember idegi, legalább idegi, s talán észbeli és izombeli élvezete is. A hatalmas, a mi futballszurkoló tömegeinknél (amelyeket csak a szurkolók irigyelnek tőlünk} hasonlíthatatlanul népesebb és többfejű francia publikum szeme előtt már hosszú évek óta tart az érdekes és izgalmas mérkőzés: Frank úr versus Dollár úr. A hazai publikum, hogy a mi képzeteinkkel szóljak, természetesen Frank úrnak szurkol. Dollár úr Atlaszhoz hasonló, aki félkézzel felemeli a földgolyót. Frank úr nap nap után odaáll a mérlegre, hogy mennyit nyom fizikailag. Sportban, illetve erkölcsiekben jóval többet nyom, de van kedve küzdeni. A bizonyíték? Mindenki előtt nyilvánvaló: Ha nem volna Frank úrnak mersze, úgy a mérkőzés elmaradna. De mert nem marad el, megvan hát minden fizikai és erkölcsi erénye, főleg a harci kedve.

A szokott kérdésre: Hogy van? — a francia polgár többnyire így felel: Jól, de drágán. Jól, de túl drágán.

A francia polgárt pontosan és sokoldalúan, tehát frankjának erejéről, egészségi állapotáról, súlyáról tájékoztatják, tudja, hogy ez és ez miért drága, sőt túl drága. A magyarázat tömör, bár számunkra fantasztikus: Franciaország nagysága és dicsősége. Az volt a benyomásom, az érzésem, hogy minden francia érti a különbségek ellenére is, hogy miről van szó. Édes francia hazánk nagysága és dicsősége neked drága vagy túl drága vállalkozás, de nagyság és dicsőség nélkül még ennél is drágább lehetne. Dollár úr azóta már megváltott volna bennünket. S tudjátok, hogy szokott ez lenni: ha rabszolgaságból, nyomorból vagy a kicsinységéből váltja meg az embert, azt fizet, amit akar vagy amivel akar. Kezdetben arany, később mind papírabb és papírabb dollárokkal.

Nem is képzelik, hol mindenfelé és milyen összefüggésekben van jelen ez a férfiú, akit jobb sző híján nevezek úgy, hogy a Tábornok.

Az van jelen, aki akkor is Jelen van, — személyesen vagy személytelenül, — amikor esztek, szeretkeztek, öltözködtök, harcoltok vagy agonizáltok, s abban is, amiről s ahogyan töprengtek és írtok. Az van jelen, aki a kellemes és kellemetlen tényeket, képzeteket, érzéseket kiváltó legkülönbözőbb összefüggésekben, képzettársításokban felbukkan az ember tudatában. A jelenlévőt nem okvetlen szükséges emlegetni. Ha a szónokok, tanítók, prédikátorok, televíziós és rádiókészülékek valakit gyakran és a lehető legkülönbözőbb helyeken emlegetnek, az még nem okvetlenül van jelen. A környezetet, ha nem akarunk látni és hallani, fülként és szemként ki lehet kapcsolni, és a szó süket fülekre találhat, ahogy mondani szokták. Aki jelen van, azt következ