Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről
ges, hogy a civilizáció minden vívmánya ellenére is naponta épp eleget fáradtak és böjtöltek. Milyen látnivaló és milyen élmény várja itt őket? Ezek a fiatalok, akik közt minden náció és minden kontinens képviselve van, láthatólag sem a mohamedánok, sem a buddhisták, sem a keresztények hitét nem gyakorolják, itt mégis, láthatólag egy rég feledésbe merült szertartást végeznek. Ezek a fiatalok nemcsak a földrajzi távolságokat gyűrik le magányos futókként, hanem valódi zarándokokhoz méltón a böjtölés rekordjait is. Többnyire száraz kenyéren vagy a változatosság kedvéért, hogy senki se mondja, szendvicsen élnek. Az éjszakát tömegszállásokon, de leginkább alkalmi szálláshelyeken töltik. Egy asszony, földim, elmesélte, hogy ők bizony kvártély adásra rendezték át a házukat. Mi mást tehettek volna? Meséli, hogy nap mint nap bekopogott hozzájuk valaki. S egy-egy bejelentett vendéggel öt-hat más is érkezett. Szegények, hogy ne a csupasz földön aludjanak, éjszakára az egyik szoba padlóját leterítik matracokkal. Tudni való, hogy Párizsban minden nemzet fia talál honfitársakat. Megfigyeltem, hogy egy-egy szerényebb hotel portásai borravaló fejében vagy önzetlenül is szemet hunynak, ha fizető vendégeikkel olyan éjjeli látogatók is jönnek, akik csak hajnal felé párolognak el. A világ rendje már olyan, hogy az idősebb emberek leikébe valami szülői érzésféle vegyül. Nélküle az ember el se tudja képzelni, hol húzhatnák meg magukat a fiatalok ilyen tömegei. Sem az egyetemi város, sem valami ifjúsági telep nem tudna szállást adni ennyi zarándoknak. S azt is meg kell mondanunk, hogy ezek az ifjú zarándokok nem élveznek itt olyan szabadságot, hogy a hidak büszke ívei alatt vagy a metró meleg üregében tölthetnék az éjszakát. Ezt Párizs, ha akarná, sem engedhetné meg magának. Kényesnek kell maradnia, legalább ízlésében. Ha egyszer itt jársz, legalább add meg a módját. Esténként a metró lejáratánál, a Saint-Michel bulvár torkolatában gyülekeznek. Itt kötik az ismeretségeket, késő éjjelekig szórakoznak, kicsit szertelenkednek is. Hosszú hajúak és kifejezett csavargók inkább csak kivételesen sodródnak közéjük. De egyszer mi történt velem. Ezt is el kell mondanom. Ha már itt járok, gondoltam, ennyi év után, szétnézek ott is. Ez az „ott“ a Ouartier Latin egyik eldugott utcácskáját jelentette. Az út oda olyan ismerős, mintha otthon a kertek alatf vagy a prágai Kampón kószálnék. Feltehető, hogy ezért nem vittem magammal a nélkülözhetetlen térképet, nem vittem magammal semmit. Mint tudják, a Saint-Michel bulváron a kezében tüzes kardot emelő szent arkangyalnak, mellesleg szólva a rendőrök pártfogójának a bulvárján visz arrafelé az út. A bulvár után, szemben a Luxemburg-kert bejáratával balra fordul az ember a Pantheon felé. Utam egykor a Pantheon alatt vitt az iskolába. Azt is tudtam, hogy a Pantheont tatarozzák. Mint régi csapásokon, úgy ballagtam a bulváron lefelé. S mivel erélyesen leszámoltam az üzletelés gondolatával, már a kirakatok sem érdekeltek. Fiatalok áradata sodort most is előre. Ugyan manapság miről beszélnek a legtöbbet? Az afrikai diákok száma, úgy látszik szaporodott. Mennyi szép fiatal fiú és lány! Öltözetük és viselkedésük komolyabb, mint a mienk volt, illetve hogy is mondjam, nem annyira közvetlenek, mint mi voltunk, pedig a háború mint baljós felleg ott lógott a fejünk felett. Tévedek, nem tévedek? Ilyenformán töprengtem. Akkor az ifjú szeme, szíve irányított, ma az apa szeme, szíve irányít. Mikor akkor? Az ember nem naptárt hordoz a fejében, hanem élményeket, s mintha ezek képeznék tudatunk érzelmi tónusát, személyes időnk és távolságaink kronológiáját. A mellékutca sarkán, mint akkor, ma is ott van a kávéház terasza. Megállók. Bizony, szívesebben kószálnék e tájakon valakivel, mint egyedül. Ezeket az utcákat mi mindig együtt róttuk. Akaratlan is partner után kutatok, de nem lányra, nem is asszonyra, hanem a fiam után vágyom. Szemem megpihen egy arcon, egy fiúén, aki magánosan, kabát nélkül, frissen vasalt ingben, karba font kézzel ül egy asztalnál, és elragadtatva figyeli az egészet, a közeit és a távolt, a kavargást az orra előtt, s a csöndet is, amely mögötte pihen, az utcát, a teret, a Pantheont. A fiatalembert látva, lopva eltűnődtem: Az én fiam, az én első fiam is ilyen volna, ha... A fiam mérföldkő az úton visszafelé. A felkelés... Az ismeretlen fiú rámnéz, nagyszerű. Drága fiam. Nekem már nem akarózik egyedül kóborolni. Mit ér az, ha az ember maga keresi fel a rég ismert helyeket, s érzi a gyilkos valót, hogy az már rég nem azonos azzal. Elszakítottam apai tekintetemet, ő is elfordította a magáét, ezt a kölyökkutyás, értő, fiúi pillantást. Elszakadok, elindulok. Felnézek a magasba. Szememet hirtelen fehér magnéziumfény tölti meg: a fehér Pantheon. Az egész tér megújultan ragyog. Belém hasít a gondolat:
