Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Gál Sándor: Kavicshegyek
Gál Sándor kavicf Wlejyek Három óra, állapította meg órájára pillantva. Lenyomta a tengelykapcsolót, s a sebességváltó karját simán fellökte. Lassan kanyarodott ki az útra, gázt adott a motornak, s mikor érezte, hogy a fordulatszámot tovább nem fokozhatja, az egyesből átkapcsolt a hármasba. A kettest rendszerint kihagyta. Azt tartotta, hogy a kettest csak formális okokból iktatták be a tervezők. Felesleges voltáról minden kocsivezető meggyőződhetett. De nemcsak a kettes sebességgel volt így. Minden közbeiktatott dolgot szívből utált. Nem kedvelte a fokozatokat. Lent vagy fent lenni, ez a lényeg; ami a kettő között van, az a szürke középszerűség. Akárhol jobban érezte magát, mint az ilyen se lent, se fent környezetben. Ha síkság, elmélkedett, legyen egészen az, ha hegyek, akkor legyenek égbe nyúlók. A dombokat utálta. Az emberekről is hasonlóan vélekedett, azzal a különbséggel, hogy az embereket nem utálta. Hogy miért, azon nem gondolkodott. Nem is nagyon ért rá. A mai napja azonban már szabad. S ezt a szabadságot élvezni akarta. A kocsi szabadon futott. Mikor kiért a városból, négyesre kapcsolt, és fokozta a sebességet. Az út szürke betonszalagja simán futott a kerekek alá, pörgött a táj, távoli és közeli fák és házak forogtak visszafelé. Könnyedén, lazán tartotta a kormányt, bal karját a leengedett ablaküvegre fektetve. A teherautókat sorra megelőzte. Pedig nem hajtott gyorsan. Most az egyszer igazán nem. A sebességmérő mutatója a kilencvennél billegett. De nem jutott túl rajta egyszer sem. Ha lett volna eszem, gondolta, megebédeltem volna. De az az átkozott értekezlet felidegesítette, örült, hogy szabadulhatott. Micsoda pocsolya az egész, micsoda megülepedett, eliszaposodott közöny! Ha a közönynek színe volna, akkor biztosan piszkosszürke lenne. Ha pedig szaga, akkor büdös bagószaga volna. Szemet maró bűz. Mélyet szívott az ablakon beáramló tiszta levegőből. Ez igen, gondolta, ez a száguldás, ez a tiszta, friss levegő, ez ér valamit. Na, mindegy, mondta hangosan, a világot se így, se úgy nem lehet megváltani. Kétezer évvel ezelőtt Krisztusnak még volt némi esélye, nekünk már önmagunk megváltására sincs. Kiveszett a hit, nincs, ami célt adna az embereknek. Kiléptek a nyomorúság verméből, megrázták magukat, mint a kutya, ha kimászik a folyóból, s ezzel befejeződött minden. Elértünk a huszadik század második felébe, és még ott se tartunk, ahol kőkorunkbeli elődünk. Az eszmények elvont zománca lepattogzott homlokunkról, gondolataink szürkék, fénytelenek. Egy hörcsög futott keresztül előtte az úton. Hirtelen fékezett, majd gondolt egyet, s az út szélére kanyarodva megállt. Kilépett a kocsiból, körüljárta, s mikor visszanézett az útra, látta, hogy hiába fékezett, a hörcsögöt elgyúrta. Odament a gőzölgő tetemhez, megállt felette, és elszomorodott. Vége, gondolta, egy pillanat, és vége. Szétlapult, olyan lett, mint a friss tehénlepény. Érezte, hogy ez a hasonlat nem valami pontos, de más nem jutott hirtelen az eszébe. Ennyit ér az élet, gondolta, s elképzelte, hogy ez a hörcsög egész nyáron át gyűjtötte a búzát, árpát, rozsot, összehordott fél mázsányira valót föld alatti üregébe, hogy tavaszra legyen bőségesen tápláléka, s most
