Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - HAGYOMÁNY - Görömbei András: A Verhovina költője
Görömbei András a Verhovina költője (Sáfáry László 1910-1943) hagyomány Köteteiről többek között Illyés Gyula és Radnóti Miklós Irt recenziót, legutóbb pedig Takáts Gyula idézte emlékét. Költészete mégis ismeretlen még a szakmabeliek többsége előtt is. Az újabb magyar líra nagy reménységei között tartották számon, s most, halálának negyedszázados fordulóján az ismeretlenségből kell előkotornunk torzó életművét. Vastag porréteget kell lesöpörnünk a két versesfüzetről, az 1931-es Lendületről és az 1935-ös Verhovináról, hogy megérezzük a versek friss, Kárpáton túli, verhovinai illatát. Életével kegyetlenül bánt a sors, életművével pedig hálátlanul és pazarlón gazdálkodott az utókor. Az embert eltemette az oroszországi harcmező, kéziratait elemésztették a változó országhatárok, a nehéz idők. Sáfáry László 1910. november 16-án született Munkácson. Édesapja előbb tengerész, majd mérnök. Jóságos, családjával törődő ember, aki 12—13 éves fia olvasmányait cenzurázgatva csodálkozva találja meg egy füzetben gyermeke első szerelmének verses történetét. A család a békesség, szeretet és megértés melegével veszi körül a gyerekeket. Hamarosan kedvenc szórakozásukká válik az olvasás. A költő húgai meghitt vasárnapokról mesélnek, az egész család könyvek közt töltötte a délutánt és estét. A lélektisztító csendet máskor a gyerekek vidám játéka, jelbeszéde veri fel. Fényképeiket nézegetem: az egyiken a költő valamiféle egzotikus alaknak öltözve komolyan játssza bohókás szerepét. Elképzelem a tűzhely mellett ülve: édesanyja főz, ő pedig versekkel szórakoztatja, saját költeményeit olvassa-szavalja első lektorának ugyanazzal a titokzatos átszellemült arccal, amellyel emitt kendőkbe bugyoláltan játszott. Adyról, Szabó Dezsőről és Móriczről beszél elragadtatással. Még önfeledten élvezi az életet, de a kisebbségi sors súlyát korán vállain érzi. A gimnáziumot magánúton végzi; magyar állam- polgárság híján minden vizsgára szöknie kell Sátoraljaújhelyre. A kaland romantikájánál már erősebb a valódi izgalom, keserűbb a kiszolgáltatottság tudata-érzése. De ezután még gyötrelmesebb idők következnek. Budapestre megy, és beiratkozik az egyetem magyar-latin szakára. Egy évtized telik el, míg végre diplomát kap. Közben a koplalás és az élelemszerzés legváltozatosabb módozatait próbálgatja. Tanítványokat vállal, társaitól kap egy-egy vacsorát. Barátai többnyire a sarlósok közül kerülnek ki; egy időben ő a budapesti sarlósok vezetője. Költészete, világlátása annyira a Sarló körül kialakult szellemiségben gyökerezik, hogy művészetének lényeges motívumai fel sem fejthetők annak Ismerete nélkül. A Sarló 1930 nyarán megszervezett falujárása során a szociográfiai felmérések éppen Kárpátukrajnán, „Ruszinszkó“ területén, Sáfáry László szűkebb pátriájában mutatták a legsiralmasabb képet. Az alig húszéves költő eddig is testközelben élt Verhovina többszörösen kiszolgáltatott lakóival, de ez a „Tíz nap szegényországban“ egyértelműen és végérvényesen szociális érdeklődésű költővé tette. A tiszaháti vándorlásra négyen mentek: Balogh Edgár, Lőrincz Gyula festő, Bertók János püspökfi és Sáfáry László. Mit láttak? Idézem: „Az első kárpátaljai vándornap átalakított minket. A táj szépségein és a paraszti egzotikumon túl bepillantottunk Szegényország igazi, szomorú életébe ... a tudomány hűvös szele eloszlatta a színes ködöket. Bizalmas órákon vallottak a szegények, és minden oldalról felém tárult a nyomor...“. Két évvel később, 1932-ben Fábry Zoltán jár Kárpátalján. Beszámolójának már a címe is beszédes: Az éhség legendája (alcím: A Verhovina éhezik]. Olyan borzalmakat lát itt — ahol „a kisember belepusztul a testvéri felszabadításba” hogy azt csak háborús élményeivel tudja összehasonlítani. „Ma páriasorsot látni nem kell elmenni Indiába, az éhségterület itt van közvetlen szomszédunkban: a Kárpátalján ... Azon a földön, mely sógazdagsá-
