Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

végül is mindenki elér, s a különbség ember és ember között csak annyi, hogy utána „remél“-e még vagy sem. József Attila a megfogalmazott, tehát az egyetlen lehetőségben nem remél, de ugyanakkor költészetével a lehetőségek sokaságát teremti meg, s ezzel mintegy rácáfol kinyilatkoztatott nihiljére. Az ő nihilje az a nietzschei „tragikus optimizmus“, amely még a halál árán is élet-párti, amelynek a szenvedés és a halál is intenzív és széles körű élmény. Ezzel szemben Ozsvald nemcsak „kinyilatkoztatva rezignált, hanem valóságosan is: meg sem kísérli a lehetőségek újrateremtését, számára az újabb harmónia eleve elérhetetlen. Ha megteremtését megkísérelné, a csőd maga még lehetne a szubjektív és objektív dialektika találkozásának lehetősége, s az így kialakult helyzet a valóság egészének a képe, de Ozsvald költészete ehelyett csak egy volt harmónia nosztalgiája s egy lehetséges harmóniának a tudata. — S ezzel, íme, ismét a „hasadás“ és a szemléletiség problémájához értünk.

A klasszikus és modern poézis nem egy nagyja talált és talál költészete számára a mítoszok világában kifejező anyagot. Hogy a legnagyobbakkal kezdjem: a klasszikus Berzsenyi vagy a modern T. S. Eliot költészete a mítoszok beható ismerete nélkül érthetetlen és élvezhetetlen. De míg a klasszikusok előtt a mítoszok alakjai csak megfelelő „invokáció“ után jelentek meg, hogy segítséget vagy legalábbis erkölcsi tanácsot nyújtsanak, addig a modernek költészete „egy roppant egyidejűségben lélegzik“ (Ungvári T.: T. S. Eliot és a modern líra),, s a háromezer éves mítoszokat a legmaibb jelenként élik újra és építik be verseikbe. Számukra a mítosz nem lezárt világ, de a jelennel együtt fejlődő, változó, átértékelődő egyidejűség, a modern ember egyetemesség-igényének természetes tere.

Ozsvald Árpád mítosz felé fordulása más gyökerű: a költő alkatával és szemléleti materializmusával függ össze. Már első fejlődési szakaszában is a múlt álló világában véli megtalálni az alkatát és szemléletét kifejező anyagot. így építette meg gyermekkorának falujából és szubjektivitásának adott anyagából második gyermekkorát, egy sosem volt harmóniájú világot, amely azonban éppen más anyagúsága miatt [vö. Lukács: második közvetlenség) bír esztétikai értékkel. Ezen a harmónián túllépve (az előidéző körülményekről fentebb már szóltunk) szubjektivitásának adekvát kifejezését ismét a múltban (lezárt anyagban) keresi, ezúttal az emberiség „gyermekkorában“, a mítoszban.

Hogy ebből a találkozásból nem idillek születnek, azt a költő szubjektivitásának időközbeni módosulása magyarázza. A gyermekkor fogódzóját, biztonságát elhagyva ugyanis szemléletében a bizonyosság permanenciáját a bizonytalanság (nem a kételkedés! ) permanenciája váltotta fel, amely még mindig nem dialektikus szemlélet ugyan, de ideges hullámzása, egzaltáltsága már kizárja az idillt. A gyermekkor biztonságából kihullt, szemléletében, magatartásában elbizonytalanodó költő belső világának s a mítosz objektív helyzeteinek szintéziséből új „műfaj“ születik, amit egy kis megszorítással talán zsoltárnak nevezhetnénk. (Ilyenek a Kőkor, Mese és valóság, Laterna magica, Az árvaság kora, Tékozló fiú stb.) Ezeknek a verseknek (a mítoszok hitelesen motivált helyzeteinek) az elembertelenedő, technizálódő világban magára maradt, védtelen , költő panasza az immanenciájuk. Ezek a költő újabb fejlődési szakaszának legerőteljesebb dokumentumai, s a Földközelben és a Laterna magica kötetek tartópillérei. Lássunk belőlük néhányat közelebbről.

A Laterna magica vázlatossága, ziláltsága ellenére is hatásos vers. A fáradt lejtésű expozíció („A kilencedik ajtót felnyitom előtted, csalódni fogsz...“) a gyermekkor látszatharmóniájából kiábrándult költő rezignációja. Az ifjúságot aposztrofáló I. rész frissebb, pattogóbb:

Tornyok hajolnak lábam elé, ölében ringat a felhő, őzek riadt szeme a tükröm, tántorgó részeg az erdő, fűrészhegedű sír fel, orgonasípok a tölgyek, a mindenség kórusa ordít,