Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
állt nálunk esztétikai követelményeivel Fábry Zoltán még 1955-ben is. Költőink ugyanis zömmel a tükröződés-elméletnek azt a „szocialista realista“ változatát művelték, amely szerint a művészet a valóságnak a „forradalmi optimizmus“ jegyében történő alakítása. Akkori szükség-kritikusaink is ezt az irodalom-modellt népszerűsítették és szorgalmazták, s a Fábry-igényre egyszerűen süketek voltak. Az a követelmény, amely szerint a valóság a költészetben csak esztétikumként jelentkezhet, a Fiatal költők antológiája körül kirobbant vitában fogalmazódott meg újra, s ezúttal evidensen. Persze, ami evidens a kritikában, távolról sem szükségszerűen evidens a költészet gyakorlatában. A „Több költészetet!“ követelménye a mai napig követelmény, 1958-ban s utána a „Nyolcak“ is inkább csak felerősítették, s nem alkotásokban demonstrálták az 55-ben kiadott jelszót. Mindenesetre a vitát követően (s részben talán eredményeképpen is) költészetünkben érdekes differenciálódás kezdődött. Költőinknek az a típusa, amelyik a „forradalmi romantika“ követelményének is csaknem fenntartás nélkül behódolt, igyekezett az új követelményeknek i.s eleget tenni. így született meg költészetünkben az a modorosság, amelyre elsősorban a dekoratív képek s a költői szokványelemek zsúfoltsága s egyfajta tartalmi provincializmus jellemző. Ilyen modoros verseket főleg Veres János és Dénes György akkori (s részben mai) költészetéből idézhetnénk, de bőven találni a falu mélyebb élménye nélkül induló s a várossal még össze nem nőtt Nagy Lajos, Gál Sándor és Tóth Elemér első kötetében is. A valóság (mindenekelőtt a falu) elkötelezettjeiként induló költőink viszont (Bábi, Gyurcsó, Ozsvald) — érezve a szenzuális (tárgyi és érzelmi világ szűkösségét és kimeríthetőségét — új, intellektuális élmények felé kezdtek tájékozódni, több-keve- sebb sikerrel. Ezekhez a „tájékozódókhoz“ zárkóztak fel a lényegében második kötetükkel induló Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor, azzal a különbséggel, hogy ők nem új élmények felé, hanem az élmény felé tájékozódtak. A példákat szaporíthatnám, de azt hiszem, ennyiből is láthatjuk, hogy a költészetünkben 1958 után kezdődő és napjainkban is folytatódó differenciálódás azzal a lírai objektivitással függ össze, amely a költői szubjektum és a külvilág viszonyát tartalmazza. Ezt az objektivitást Lukács György a költő akciórádiuszának nevezi: „A lírai vallomás hogyanja ... a legszorosabb összefüggésben áll a vallandó terjedelmével: a valló En spontán kiterjedésével, akciórádiuszával" — mondja. (Idézi Eörsi István: Lukács György és a líra elmélete c. tanulmányában.) Dolgozatomnak ez az összefüggés, a „hogyannak“ s az akciórádiusznak a kapcsolata, más szóval a költői valóság esztétikum-értéke a tárgya. Ezt próbálom vizsgálni Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor verseiben. 1 „Ozsvald a falu hűségese, szerelmese ...“ — jellemzi Fábry 1957-ben az induló Ozsvald Árpádot. Ezt ekkor minden költőnkről el lehetett mondani. A többnyire polgári vagy kispolgári származású Győry ék számára a falu még felfedezendő „tárgy“ (ezért hitelesebb róla publicisztikájuk, szociográfiai írásaik, mint költészetük), az ötvenes évek elején induló s faluról származott költőnemzedékkel azonban ez a „tárgy“ megszólal, s költészetünk alanyává válik. Persze, ha az alanynak attribútuma a mozgás (márpedig az!), akkor a szóban forgó korszakban ez a falu-alany nagyon kevés költőnkkel szólt hitelesen. Ozsvald Árpád a kevesek közül valónak tűnik. Vizsgálódásom elején hadd idézzem még egyszer Lukácsot, ezúttal kicsit hosszasabban: „...a valóság egészét csak akkor tudjuk (megközelítően) megragadni, ha a jelenség és a lényeg objektív dialektikáját, és ugyanakkor a lényeg felé való előnyomulás szubjektív dialektikáját egymással elválaszthatatlanul összekapcsoltaknak fogjuk fel. Mármost egy ilyen általános-esztétikai összefüggésen belül — az átmeneti formákat itt elhanyagolva — a lírai forma különössége abban rejlik, hogy benne ez a folyamat művészileg is folyamatként jelenik meg; a megformált valóság úgyszólván in statu nas- cendi fejlődik előttünk... Ami az epikában és a drámában teremtett természetként lnatura naturata), objektív dialektikus mozgalmasságban fejlődik, az a lírában teremtődő természetként (natura naturans] előttünk születik meg.“ A hosszú, de a tárgyat legalább viszonylag kimerítő idézet után a kérdés most már csak az lehet, hogyan valósul meg gyakorlatilag ez az „előnyomulás“ (mozgás) a költészetben, s nevezetesen a kezdő Ozsvald költészetében.
