Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - FIGYELŐ - Witold Nawrocki: Irányzatok a mai lengyel Irodalomban

állásponttal egybehangzón állapítja meg, hogy Arany János eposza — bár (mondja) bizonyára jelentős mű a magyar Irodalomban — olyan epikai műfaj felélesztésére tesz késői kísérletet, amely a fejlődés során menthetetlenül elszáradt, kihalt.

Később, 1908-ban, Molnár Ferencről s az általa képviselt híg szellem (esség )ű vígjáték-ipar termékeiről mondott megsemmisítő ítéletet, prágai bemutatásuk alkalmából.

Számunkra persze fontosabb és érdekesebb, hogy a polgári köztársaság idején, a „mostoha demokrácia“ korában (ahogy ő nevezte), ismételten állást foglalt a csehszlovákiai magyar nép jogai mellett. A kosúti véres pünkösd után nemcsak felháborodott cikket, hanem éles hangú epigrammát is közölt Jegyzőkönyvében. S amikor 1934- ben országos üggyé nőtt az egyetemi magyar tanszékek helyzetének rendezése, Šalda

— e sorok írójának kérésére — szívélyes levéllel és a magyar kultúra megbecsülését kifejező szép cikkel válaszolt; ezek akkor magyar fordításban is megjelentek. 1936-ban pedig az elsők közt volt, akik üdvözletét küldtek a Prágában megalakult s a népeink barátságát jelszóként hangoztató Petőfi Sándor Körnek. A jelen sorok aláírója pedig arról tehet tanúságot, hogy amikor egyetemi hallgatóként Saldánál kollokvált, a modern magyar irodalom kiemelkedő jelenségeiről, elsősorban Ady Endréről faggatta.

Cselekvő bölcs volt, legjobb fajtája a szellemi embernek. Ügy tanított, hogy szüntelenül tanult maga is. Egyetemes távlatokat felölelő, szilárdan rendszerezett ismereteinél csak a szerénysége, embersége és kedvessége volt nagyobb. Mindenben, az életben éppúgy, mint az alkotó munkában, s önmagával szemben éppúgy, mint azokkal szemben, akiknek a műveit bírálta — a teljesség igényét és a hitelesség követelményét érvényesítette.

Ezért is hangoztatta egyik irodalombölcseleti esszéjében — egyébként az egyetlen könyvben, amely tőle, A költöl mű halhatatlansága címmel, magyarul is megjelent (1940-ben) —, hogy csak olyan életműnek „van kilátása arra, hogy az eljövendő korokban is élni fog, hogy eléri a halhatatlanság bizonyos fokát..., amely az ember egész egyéniségének a gyümölcse“. (21. old.) Születésének századik évfordulóján az ő irodalmi hagyatékára is vonatkoztathatjuk megállapítását az emberi szellem termékeinek viszonylagos halhatatlanságáról, vagyis arról, hogy minden alkotás addig él, amíg szükség van rá, amíg képes megtermékenyíteni az új szépségek kialakítására vállalkozó későbbi szellemeket. „Egyedül az a mű él, amely még ma is hat, még ma is ösztönzést ad új alkotásokhoz, még ma Is kovásza és fulánkja az élő alkotásnak.“ (32. old.) Az ő hagyatékának java része is így él tovább a mában.

Dobossy László

Irányzatok a mai lengyel irodalomban

1.

Találóan írta Maurycy Mochnacki, a lengyel romantika nagy kritikusa: „Az idő volt vagy lesz. Sohasem »van«. Mindig fejlődik. A kortárs írótól mégis a jelen képét kérjük számon. Olyasminek a képét, aminek a valóságát senki sem bizonyíthatja, hiszen maga a történész is minden pillanattal félig a jövőben, illetve a múltban él."

Hogyan ragadjuk hát meg ennek az időnek a reflexiók sokaságától pillanatonként változó m a i képét, alapvonásait, mikor az egész arc a legkülönbözőbb szenvedélyek játéka, s nincs mód rá, hogy a játék mechanizmusának a titkait leleplezzük. Hogyan rajzoljuk meg az irodalom mozgalmas, szemünk láttára változó arculatát, s ha megrajzoltuk is, vajon a kép hasonló lesz-e a modellhez? — töpreng tovább Mochnacki.

De hagyjuk a romantika nyugtalan, kétkedő íróját, ha nyugtalansága s kétkedése ismerős is számunkra. A nehézségek ugyanis nem legyőzhetetlenek, s ha írásom elején