Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - Lukács György tanulmánya a Plamenban

tában volt, hogy példátlan nemzetközi hatása ellenére „hosszú ideig kényszerű megtestesítője lesz annak a gazdasági elmaradottságnak, amely Oroszországot akkor a fejlett kapitalista országokkal szemben jellemezte."

Lukács a továbbiak során a forradalomnak a korabeli szovjet irodalomban való tükröződését vizsgálja, s megállapítja, hogy A. Biok Tizenketten című poémája „talán még jellemzőbben“ rögzíti a kor légkörét, mint Majakovszkij költészete. Ami Blokot megrázta, s ami lírájának világirodalmi rangot ad, az „az emberi probléma pátosza volt, amely nagy megjelenítő erővel tárta elénk az új világ vízióját“. Biok egyedülállóságát az bizonyítja a legjobban és poémáját az avatja „a világ akkori hangulatának tartós diagnózisává, hogy az utat mutatja meg, nem pedig az elért célt“. Annak az irodalomnak, amely meg akarja tartani világra szóló érvényét, értékes képekben kell megmutatnia a szocialista forradalom útját, azt az utat, amely később a forradalmat népmilliók bálványává vagy rémévé avatta.

A nagy korszaknak megvolt az irodalma is, bár a jelentős irodalmi alkotások száma nem túl nagy. Ám ha összehasonlítjuk a tlzenhetes forradalmat a francia forradalommal — mondja Lukács —, akkor ez a mennyiség is jelentőssé válik, mert a francia forradalom „nem ihletett egyetlen olyan írott művészeti alkotást sem, amelyet időszerűségénél vagy általános jelentőségénél fogva össze lehetne mérni olyan népdalokkal, mint pl. a Carmagnole volt“. Ezzel szemben az orosz forradalom első szakaszából több nagy művet felmutathatunk, elég csak a Jegor Bulicsovot, a Klim Szamgin életét, a Csendes Dont, Makarenko Pedagógiai poémá](ít és Fagyejev Tizenkilencen című kisregényét említenünk. Lukács tanulmányában röviden, de pontosan értékeli e műveket és jelentőségüket. Talán az a legfigyelemreméltóbb, amit Makarenko művéről mond. Ebben az alkotásban az emberre vonatkoztatva az az új — írja —, hogy a szerző bemutatja „az anarchista individualizmus zsákutcáját azoknak a fiatalembereknek a lelkében, akik kizárólag saját erejükre kénytelenek támaszkodni, hogy fizikai létüket fenntarthassák, s azt is felmutatja, hogyan lehet legyűrni ezt az individualizmust, s hogyan teheti a tudatos szolidaritás és együvé tartozás a személyiséget emelkedettebbé“.

A harmincas években az orosz Irodalomnak ez a világmozgató és történelmi szempontból jelentős hullámverése gyengül. Ha később, főleg a második világháború első nehéz esztendeiben születtek is nagy művészi értékű alkotások, alapvető jellemvonásuk, a „szocialista realizmus“, a valóságban valamiféle forradalmi romantikával színezett „kincstári naturalizmussá“ tette őket. Ez arra volt jó, hogy a kívánság, a fikció, a hivatalos jelentések és a valóság között mutatkozó különbségeket leplezzék. Ez a nagy esés kétségkívül „szükségszerű következménye a sztálini korszaknak". A marxista- leninista módszer nagyméretű deformációja az eredeti terminológia megőrzésével ment végbe, miközben a marxi kategóriák tartalma megváltozott, s többnyire bürokratikus, absztrakt manipulátori és merev értelmet kaptak. Az irodalmat — szögezi le Lukács — a marxizmusnak ez a deformációja az éppen érvényes párthatározatoknak, vagyis magának Sztálinnak rendelte alá. „írjatok igazat“ — tanácsolta egyszer Sztálin az íróknak. Csakhogy „igazat,írni“ a valóságban azt jelentette, hogy írjatok, de a központi bizottság legutóbbi határozatának megfelelően. A sztálini gyakorlat oda vezetett, hogy a párt tézisei és a költészet eszmei tartalma között ott állt a kényszerű azonosság mechanikus rendszere, tehát a pártelmélet szabott meg mindent.

Lukács mély felelősségtudattal mutat rá a sztálini korszak könyörtelen, de igazságos bírálatának szükségességére, mivel ez az Irodalom és a gazdasági élet szempontjából egyaránt létkérdés; s arra figyelmeztet, hogy „ha az író valóban meg akarja oldani a mai ember problémáit, irodalmilag azzal szemben is állást kell foglalnia, hogy milyen módon jöttek létre ezek a problémák, s miért léteznek még ma is", ha létrejöttük a sztálini korszak idejére esik.

A személyi kultusz korszakát boncolgatva Lukács nagy jelentőséget tulajdonít Szol- zsenyicin munkásságának, mivel — mint már előzőleg Szolzsenyicin-tanulmányában is megállapította — bátran és tehetségesen szólt hozzá a kor egyik központi kérdéséhez.

Lukács a szocialista irodalom legújabb törekvéseinek is figyelmet szentel, és óvatosságra int az új tendenciák értékelésénél. Szerinte annak, ami most ígéretesnek látszik, „stilisztikailag nagyon kevés köze van az Októberi Forradalom közvetlen hatása nyomán létrejött jelentős irodalomhoz, de még kevesebb a nyugati uralkodó irányzatokhoz* Ez azt bizonyítja, hogy itt valami alapvetően újnak a születéséről van szó“. A szocia-