Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Kovács Győző: Polgári ízlés Kazinczy nyelvművelő törekvéseiben

tőnek bizonyuló törekvése közben fordult vissza Báróczihoz, illetve Daykához. Az ő műveikben látta első ízben megvalósulni a kívánt ízlés-, stílus-, sőt nyelvújítói törekvések eredményeit.

Senki sem gondol, mert nem is gondolhat arra, hogy az 1810-es években Kazinczy álláspontja, írói nyelve és eszközei az 1795 előtti, tehát Jóval korábbi fejlődési fokon állottak volna. Éppen ő hívta fel erre a figyelmet 1815-ben: „az élő nyelvnek még a közember ajkán is változni kell, s az én nyelvem s az én társaimé nem a Báróczié, aki 42 esztendővel ezelőtt írt, valamint a Báróczié nem Pázmányé és a Zrínyié, s az ezeké nem a Latiatucfeleimé“. Ugyanakkor nem szabad felejteni azt sem, amit Szemere Pál írt Kazinczynak 1811. május 24-én: „Valóban Báróczi sok jónak vetette meg a fun- damentomát.“ Négy évtized múltán — Kazinczy erre a fundamentomra épített, amely elsősorban a nyelv nemzeti funkciójában öltött testet, amely II. József uralkodása óta különösen fontos szerepet és Jelentőséget kapott. Hosszú ideig csak elszórtan, levelekben, majd epigrammákban, de nem szigorúan rendszerezett és felépített tanulmányokban fejtette ki elveit irodalmi kérdésekben.

Dayka Verseinek Nyomtatása Eránt kiadott jelentésében írja Daykáról — 1812. júliusában: „Ha valakit, őtet maga a természet kente jel Poétává. Lángoló szívet, lángoló phantasiát ada neki, nyílt füleket, zengő, kerek, édes ajkakat s azt a hajlékonyságot, mely a legszorosabb bilincsek közt is kénye szerént mozoghasson... Ha a mi Daykánk azon két dalánál, mellyeknek első sorai ezek: Homályos bánat dúlja lelkemet — és: Ti, boldogító érzésekI Ti, kínos-édes nyögdelések stb., soha egyebet nem írt volna is, már méltó volt volna Apollonak legszebb koszorújára, méltó volt volna, hogy Virág és Berzsenyi s Kis és Himfy közt széket üljön." Kazinczy egyéb megnyilatkozásai sem kevésbé érdektelenek. Saját művének, a Poétái Bereknek dicséretét csak úgy fogadja el, hogy „csak akkor hiszem, ha Daykúnak dalait feledni találom. Dayka 28 esztendős vala, mikor elhalt, s ennyit hagyott és ilyeneket. Mit én ősz hajjal!“ Vay Miklósnak pedig így áradozik 1813. Július 14-i levelében: „Bátor vagyok Daykának Verseiből... az egyetlen nyomtatványt... be mutatni... azon megjegyzéssel, hogy azon két versnél, melly Daykának 7 és 9 áll, még nincs édesebb magyar dal. Olly édes az, olly szép, mintha olasz volna. En úgy inkább óhajtottam volna azt írni, mint két foliant jó munkát.“

Pápay Sámuelnek pedig arról Ír (1811. március 11-én): „Édes barátom! — litteratu- ránk nem tud előmenni, nem tud gyomaitól megtisztulni... Tegye kiki amit tud; mint én írok más ellen, úgy írjon más én ellenem is, recenseáljon, epigrammázzon ... Így termettek nálam a tövisek és virágok... A többi okok között én azért is írtam, hogy íróink valaha merjenek abból az istentelen gravitás tónusból kilépni, melyben eddig jártak.11

Amikor — korábban — szembeszállt, látszólag Csokonai „középszerű originál“ elvével, valójában a debreceniek maradiságával, akkor is a szépirodalmi Ízlés polgárosításának útja és megvalósítása lebegett szeme előtt: a Kármán elképzelte és felvázolta elmélet szerint, Csokonai példáján, Báróczi és Dayka módján akarta az irodalmat kiemelni „abból az Istentelen gravitás tónusból“.

Míg tehát sikerült első lépésként Csokonai kitűnő eredetiségét a debreceniektől elválasztania, a következő lépésnek szánta az irodalmat (nemzeti jellegű) polgárosodás irányába fejlődő vagy fejlődésre késztető fordítások és eredeti munkák ízlés- és kellem- reguláinak gondos lefektetését, lehetőleg egységes szempontú kifejtését.

Saját gazdaságából merítsen-e, vagy fordítson az író? — teszi fel a kérdést, amelyre azt feleli a Dayka-életrajzban: újítson, adjon újat és merészet az író, s újításának az ízlése szabjon határt — miként Daykáénak.

Nyelvszokás vagy ízlés? — kérdi a Bárőczi-életrajzban. Az új életérzés-táplálta és a kibontakozó új szemlélet-követelte Ízlésben kívánja kibontakoztatni az irodalmi életet. S az új ízlés kialakítása közben mint a kísérletezés egyik elemére van szüksége az érzelmes-szentimentális ízlésre és az azt kifejező stílusra — miként egykor Báróczi- nak. A Marmontel Erkölcsi Meséit fordító Báróczi úttörő munkásságára mutat vissza, a Pályám emlékezetéből idézett fiatalkori, egész életére kiható élményére. Dayka szájába adja a megnyugtató igazolást: „miénk marad az a dicsőség, hogy megtők az utat, s igazságos maradékunk érteni fogja, nekünk mit köszönhet“.

A merész újítás színessé, gazdaggá teszi a nyelvet, amely alkalmas és képes újabb tartalmak és újítások befogadására. „Rettegni az újtól, szokatlantól, idegentől, épen