Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Kósa László: A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai

népi kultúrát a népek, nemzetek legsajátabb birtokaként tartják számon. Közép- és Kelet-Európában a közelmúlt örökségeként még féltettebb kincs, méginkább előkelő részét adja a nemzeti kultúrának. Az itt élő nemzetek, ha különbséggel is, igazi kifejezőjüknek tartják. Ebből a szemléletből fakad a féltés, a keserűség, mely a népi kultúra átalakulása vagy eltűnése láttán gyakran feltör és minduntalan újra jelentkezik. Tudva vagy tudatlanul ott rejtőzik a gondolatok közt az időtlen falu romantikája, a csendes, boldog, a világ zajától távol eső zugok, a dallal élő, fatárgyakat cifrázó parasztok képe. így aztán megesik, hogy félresiklik a jó szándék. Mindezt erősítette az is, hogy az ötvenes években a szocialista országok hivatalos művelődéspolitikájában helyet kapott a népi kultúra nem reális, kissé idilli szemlélete.

Ebben a szemléletben ellentétek feszültek. A parasztság hagyományának elképzelt ideális megőrzése nem hozta a várt eredményeket, a tradíciók bomlása tovább tartott. Nem csodálni való, hogy az elmúlt másfél évtizedben többször is kipattant a vita a népi kultúra válságáról. Már 1956-ban a Fáklyában, majd folytatólagosan az Űj Szóban sokan elmondták véleményüket. Akkor megegyeztek, hogy mozgalommá fejlesztik a hagyományok gyűjtését ás felelevenítését. Alig telt el négy esztendő, s már magasabb fórumon, az Irodalmi Szemle ankétján (1960—61) csaptak össze a nézetek, s máig felbukkannak olyan írások, amelyek a megoldatlan kérdésekkel foglalkoznak.

Gondolom, hogy az olvasót az eddig leírt sorokkal meggyőztem arról, hogy számomra nem közömbös a csehszlovákiai magyar néprajzi kutatások ügye. Az én véleményem az, hogy a világ úgy megy előre, ha a hagyományos falu átalakul, eltűnik. A néprajzkutató felelőssége éppen az, hogy a történész tisztességével feltárja és megismertesse másokkal is a népi kultúrát, egyetemes emberi és nemzeti múltunk részét. A megismert, regisztrált anyag különféleképp válik történeti tudatunk, nemzeti önismeretünk élő összetevőjévé. Másként hatnak a múzeumban kiállított tárgyak, a valóságos hűséggel berendezett parasztszobák, s másként a folklór, az olvasott balladák, az iskolában tanult népdalok és a színpadon, hangversenyteremben felhangzó kórusművekben a népzene. Való igaz, hogy gondolkodásunkra, ízlésünkre más-más formában, de építő módon hatnak.

Az említett vitákban a múzeumi jellegű archiváló munka és a művészeti együtteseket kiszolgáló gyűjtés valamiképpen szembe kerültek egymással. A szakértelem és egységes irányítás híján leromlott népművészeti műsorok egyesekből a népi kultúra teljes elutasítását is kiváltották. Joggal lehet és kell követelni a művészi színvonal emelését, magas szinten tartását, de a népművészeti műsorokkal ízlésre ős igényre nevelés nem lehet egyetlen központi feladata a népi kultúra ápolásának. A magyar népdal- és tánckultúra „magas művészetként“ olyan értékeket alkotott, hogy megvan a remény és lehetőség a vázolt kérdések igazi és jó megoldására.

Feladatok, lehetőségek, javaslatok

Tegyük most félre a színpadon ápolt népművészet ügyét! De mi a néprajzi kutatás feladata? Gyűjteni, gyűjteni, és még egyszer gyűjteni! Áttekintettük az olvasóval, hogy mi minden történt már ezen a területen. Nevek, címek, számok sokasága sorakozik az előző oldalakon. Talán néhol olyan sűrűn, hogy untatja is az érdeklődőt. Bizonyára van, aki előtt úgy tetszik, milyen sokat tudunk ma a Csehszlovákiában élő magyarok néprajzáról. Nincs módunk az összehasonlításra, de ismereteink birtokában azt kell mondanunk, hogy ellenkezőleg, milyen keveset tudunk.

A Zoboralján él az egész magyarságnak egyik nevezetes, sok szép hagyományt őrző csoportja. Folklórjuk egy része ma mindnyájunk közös kincse, de mit sem tudunk arról, milyen is az ott lakó nép? Milyen volt a viselete, régi házai, hogyan termelte évszázadokon keresztül a mindennapra valót? Ez a hiánylista az egész területre vonatkozik. Sajnos, más vidékekről még azt sem mondhatjuk el, hogy folklórjukat any- nyira ismerjük, mint a zoboraljiak népköltészetét. Nem! Még nem vagyunk a sokat emlegetett tizenkettedik órában. A hagyományos falusi kultúra szétesett, de még nem enyészett el teljesen. Emlékezők, emlékek, tárgyak egy ideig még lesznek. Gyűjteni kell, ez az elsőrendű feladat. Ma még lehet, de a lehetőség évről évre fogy.

A Csallóköz a középkortól folytonosan a korabeli Magyarország legfejlettebb mező- gazdasági tája, Bécs, Pozsony, Nagyszombat élelmiszer-szállítója volt. A nagybirtok mellett a parasztság is jelentősen hozzájárult a termeléshez, de a csallóközi hagyó-