Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Egri Viktor: Az Irodalmi Szemle tíz esztendeje
Folyóiratunk eminens feladatai közé tartozik a szlovák és cseh irodalom eseményeinek, problémáinak, új áramlatainak ismertetése, kimagasló értékeinek — elsősorban a magyarra átültetett regények és elbeszéléskötetek kritikai méltatása, és amennyire a korlátozott terjedelem megengedi, egy-egy mű egészében történő vagy szemelvényes bemutatása is. Az első években, amíg a Szemle évente csak hatszor jelenhetett meg, valamennyi feladatban, de különösen a szemelvények közlésében erős kezdetlegességek mutatkoztak. Közlésre sokszor olyan anyag került, amelyet a fordító saját ízlése és megítélése alapján maga válogatott ki a rendelkezésére álló anyagból, vagy a szerző tett le a szerkesztők asztalára. Az utóbbival magyarázható, hogy feleslegesen jelent meg Ladislav Mňačkónak a Nyugat-Németországban tett autóútjáről szóló riportkönyve: a Szaggatott fehér vonal. Ez az igen felületesen, kezdetleges stílussal odavetett útirajz legfeljebb a száguldás eszeveszettségét, a gépkocsi vezetőjének halált megvető sebességőrületét, ezt a merőben újfajta életritmust tudta érzékeltetni — de a kevesebb itt több lett volna. Amilyen értékes volt megismerni Dominik Tatarka magas irodalmi színvonalú párizsi emlékeit (Fonott karszékek), olyan feleslegesnek éreztem a nagyon tehetséges Ladislav Ťažký A havasi tündér és öt lovagja című elbeszélését. Azt hiszem, hogy a jeles szlovák író egyszeri kísérlete, absztrakciókba és szimbólumokba takart abszurd mondanivalója olvasóink körében nem talált visszhangra. Olykor más nyelvterületekre is kalandozik fordítóink figyelme. A lengyel Rózewicz Adattár című abszurd komédiájának közlése helyes volt; ha már Jonesco vagy Becket valamely drámáját nem ismertethetjük, a lengyel szerző műve adhatott ízelítőt egy újfajta kísérletről a mai modern dráma területén a hagyományos magyar színjátszás ízlésén nevelt olvasótáborunknak. Skvorecký Emőkéjének közlése is nyereség, Hrabal novelláit is szívesen láttuk lapunkban, nemkülönben Nezval, Hora, St. K. Neumann és a ma élő legkiválóbb cseh és szlovák költők legújabb verseit. A jövőben a szerkesztőségnek mind a kritikai értékelésre váró művek, mind a szemelvények válogatásában nagyobb gonddal kell eljárnia, hogy olvasóink valóban tiszta és átfogó képet kapjanak a szlovák és cseh irodalom minden tájáról, beleértve az eddig erősen elhanyagolt drámát is, amely éppen az utolsó esztendőkben tört jelentősen előre, és nem egy alkotásával európai sikert ért el. (Hrubín: Augusztusi vasárnap, Milan Kundera: Kulcstulajdonosok, Josef Topol: Farsang vége, Ivan Klíma: Kastély, Oldrich Danék: Negyven gazfickó meg egy ma született bárány, Peter Karvaš: A nagy paróka, Leopold Lahola: Napfoltok.) Az alkotóereje teljében oly korán elhunyt Tóth Tibor a műfordítás terén felbecsül hetetlen értékű úttörő munkát végzett, jeles példát adott egy nagyszámú fordítói gárdának, mind az idősebbeknek — Rácz Olivérnek, Zádor Andrásnak, Hubík Istvánnak, Havas Mártának, Zólyomi Antalnak —, mind a fiatalabbaknak: Bábi Tibornak, Farkas Jenőnek, Gál Sándornak, Koncsol Lászlónak, Mács Józsefnek, Mikola Anikónak, Monoszlóy Dezsőnek, Ordódy Katalinnak, Szőke Józsefnek, Tóth Elemérnek, Veres Jánosnak és Tőzsér Árpádnak, örvendetes, hogy ma már nincs alkalmunk bosszankodni fordítóink korábbi nyelvi kezdetlegességei miatt. Rácz Olivért megérdemelten tüntették ki Filip Janský Égi lovasok című regényének remek átültetéséért. Tapasztalhatjuk, hogy a fordítói munka különösen költőinknek válik javára. Hadd idézzem itt Déry Tibornak a Kortárs idei júliusi számában közölt igen találó és megszívlelendő megállapításait: „Persze a nyelvtudás igazi próbája a fordítás, itt derül ki, hogy (ti. az író. A szerk. megj.) mennyire ura a nyelvnek. Amíg a magáét írja, elbabrál a maga kisebb-nagyobb szó és fordulatkincsével, s ha ügyesen gazdálkodik vele, még a gazdagság benyomását is keltheti. Szűkösségét akkor árulja el, amikor egy lefordítandó dúsabb nyelvi alkotással kerül szembe, amelyet a maga stílusteremtő képzeletébe már nem tud befogadni... Arany János, nyelvünk máig legnagyobb művésze, azért oly kiváló fordító, mert, azt hiszem, jobban tudott magyarul, mint Shakespeare angolul, Arisztofanész görögül." A tanulság az, hogy az idegen nyelv tudása erősíti azt az írót, akinek erős nyelvérzékét nem fenyegeti a fertőzés veszélye, de mindinkább kényszeríti arra, hogy javítsa stílusát, az idegen író nyelvi sajátosságainak, gondolatainak visszaadásával árnyaltabbá
