Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Rácz Olivér: Emlékezés és ünnep
Rácz Olivér w emlékezés® ünnep WM Emlékezni általában annyi, mint ünnepelni. Mégis, nekünk ma Közép-Eurőpának ezen a táján nincs sok kedvünk, okunk az ünneplésre; sorsunk és célunk a számadás lett, mint ahogyan az életnek a célja sem a záróünnep, hanem a makacs — ha kell, bátor és hősies — továbbélés, megkezdett hagyományok méltóbb építése, felvázolt utak biztosabb, keményebb, céltudatosabb folytatása. Emlékeink együgyű tarkasággal telehalmozott pajtájából az idő jótékonyan és egyben kíméletlenül kiszeleli a pelyvát: ez az értékmérés józan törvénye, amely hívatott ítélni élők és utánunk jövők felett. Megidézve tíz év előtti önmagunkat, így lapozgatunk emlékek és tettek között, hogy visszatérve a kiindulási ponthoz, feltehessük a végső fontosságú kérdést: szép volt-e ez a tíz é v, jó volt-e ez a tíz év? Egyetlen évtized sohasem volt döntő jelentőségű a kultúra és a történelem világformáló távlataiban, csakhogy a mi számunkra ezt az utolsó évtizedet egy fél évszázad történései determinálták, s nekünk, 1918, 1938 és 1948 örököseinek ezekben az évtizedekben nemcsak létünkért kellett megküzdenünk, hanem elsősorban a determlnáltság ellen, s ez volt a nehezebbik rész. Mi 1918-ban, elszakadva az országhatárok által meghatározott, egyetemesnek mondott magyarságtól, csak a bűnbaknak kijáró tehertételeket, elmarasztalásokat és bűntudatot kaptuk osztályrészül a részeire tagolt magyarság örökségéből: innen indultak el azok, akiktől a fáklyát ős stafétabotot átvettük. Mi 1938-ban, amikor a nemzeti hovátartozásunkat meghatározó, egyetemes magyarság államszervezete menthetetlenül a fasizmus vermébe zuhant, tudtuk, hogy ezért a nem- zetzüllesztő kalandért nekünk, ittmaradottaknak, perem-magyaroknak kell majd a legsúlyosabb árat fizetnünk. Bekövetkezett és megtörtént: így lettünk mi a haladás előretolt posztjaiból egészen 1948-ig újra vesztett és eldorbézolt számlák törlesztgetőivé. Évszázadunkban sorsdöntő szám lett számunkra a nyolcas. — Játék a számokkal, játék az évekkel és az élettel: visszapillantva az Irodalmi Szemle indulásának 1958-as esztendejére, nem büszkélkedhetünk azzal, hogy ebben az évben — két esztendővel a magyarországi ellenforradalom után — különösen kedvező lett volna néhány százezer iéleknyi perem-közösségünk számára a csillagok konstellációja. Nem, ebben az esztendőben sem voltunk túlságosan népszerűek — vagy talán egyes rétegek szemében túlságosan is népszerűek voltunk, és ez volt a nagyobbik hiba. Utat kellett törnünk önmagunk számára. El kellett szakadnunk anyaméhtől és köldökzsinórtól, hogy mi váljunk köldökzsinórrá, amely anyaméhtől anyaméhig vezet. így kezdtük el. Tettel, szóval, hittel, betűvel. És folyóirattal. Amikor 1958-ban az Irodalmi Szemle létrejött, volt kívüle éppen elég magyar folyóirat: magyarországi is, külföldi is, jobb is, mint a mienk. Mégsem éreztük fölöslegesnek magunkat, hiszen volt célunk, részt akartunk venni az alkotásban. Nem voltunk emberboldogító álmok álmodói, tudtuk, hogy az eszményi világ megközelíthetetlen, csak
