Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - SZERVEZETI ÉLET - Bábi Tibor: Egy esztendő termése

eredeti nyelvi szintézisbe olvad legújabb kötetében. Ez a könyv bizonyos mértékig győzelem a világtól való elszigeteltségén, győzelem egykori gyöngeségén is. Nem bírta átfogni a világot és a valóságot, tehát önmagát adta, boldogtalanságát és az ember eszményeibe vetett fiatalos hitét, saját bánatát, szeretetét és örömét.

Gály Olga ötvenegyben kiadott első kötete után hosszú időre elhallgatott. Csak a lapokban jelentkezett elvétve egy-egy versével. Hosszú hallgatását talán első kötetének sikertelensége és a belső feltételek hiánya okozta. Fábry Zoltán annak idején azokat a verseit értékelte, ahol Gály asszony- és anyaként szólt. Társadalmi témájú verseit túlságosan megjelölte a sematizmus. Második kötetében — Halkan szólok — azt próbálja folytatni, amit a kritika jónak és érettnek tartott.

Lírájában gyermekkori élmények, és a családra való visszaemlékezések elevenednek meg, olykor szinte életrajzi pontossággal. Halkabb, bensőségességre törekedő hangon szól hozzánk az asszony és az anya. Család és társadalom iránti érzéke konvencionális erkölcsi biztonságként jelenik meg ebben a lírában, amit az élet tényei végül is megingatnak. Azért szól néhány verse a régi értékek és erények válságáról és relatív voltáról, s a csalódásokból eredő szomorúságról. Hangot kap itt a szerelem, a férfi és a nő viszonyának ingatagságából, a család válságából eredő kétely, s végül csak egyetlen érzés, egyetlen bizonyosság marad: az anyai szeretet. Lírája a megnyugvás óhajában oldódik fel. Gály hagyományosan versel, s csak néhány költeményében éri el a valóban nem mindennapi költészet színvonalát. Emberi és etikai állásfoglalása a férfi és a nő konvencionális felfogásába torkoll, s így az asszonyról keveset tudunk meg verseiből.

Ozsvald Árpádról azt szoktuk mondani, hogy érintetlen maradt a torzító ős a költészetet leegyszerűsítő hatásoktól, s szinte paradoxként hangzik, hogy a kritika éppen neki vetette szemére az egyszerűséget. Csakhogy ennek az egyszerűségnek sosem volt köze ahhoz, amit sematizmusnak nevezünk. Egyszerűségének forrását világhoz és emberekhez fűződő józan, tiszta viszonyában kell keresnünk. Ez a józanság és tisztaság költői eszközeiben, plasztikus, szinte tapintható képeiben, sokszor csak látszólag egyszerű költői szóhasználatában is megnyilvánult. E tekintetben Ozsvald mindig kerülte a szélsőségeket és a görcsös erőlködést, éppúgy, mint az emberekhez és a közösséghez való viszonyában. Motívumai Dénes Györgyére emlékeztetnek, csakhogy népszeretete és hűsége sohasem volt programszerű, mindig természetes forrásból fakadt és táplálkozott, s bár sokszor találkozott az ötvenes évek politikai pártosságával, mégsem volt teljesen azonos vele. Édesanyjához, rokonaihoz, a parasztokhoz, pásztoremberekhez, mindig konkrét emberekhez fűződő szeretetének kifejezése volt költészete, innen ez a természetesen adódó pártosság, de főleg népiesség, mely regionális kötöttségével azt az aggodalmat keltette, hogy provincializmusba fullad. De nem így történt, s nem is történhetett így, mert Ozsvald mélyen intellektuális költő, aki átérezte és megértette a valóság ellentmondásait. A regionális kereteket szinte észrevétlenül tág látóhatárrá bővítette. Hazai tájban gyökerező népiességét a mitológiából, a szlovák és cseh mesevilágból, az egyetemes irodalomból vett képekkel és jelekkel gazdagította. Naiv természetszeretete mély filozófiai materializmussá és erős társadalmi érzékké fejlődött. Űj kötetében, a Laterna magicában található Atlasz című költeménye. Arról van benne szó, hogy a haladás és a civilizáció kiforgatta gyökereiből a mitikus világot, s az ókor óriása egy napon rádöbben, hogy nem létező világot tartott a vállán. Ha végiggondoljuk a költeményt, azt a következtetést vonhatjuk le belőle, hogy az olyan óriás, mely nem létező világot tart a vállán, nem is létezik, hogy egyáltalán nincsenek óriások. A mitológiából vett, látszólag elkoptatott képben a mai mítoszokat tagadja. A címadó versben, modern Faust gyanánt felvillantja a mai világ és a civilizáció retteneteít. S így az Atlaszról szóló rege, Faust meséje s az élet és halál vizéről szóló népmese (Mese és valóság/ egy gondosan kiépített költői képrendszer egyenértékű elemeivé válnak. Azért szóltam ezekről a költeményekről, hogy érzékeltessem, milyen utat tett meg Ozsvald az eredeti és egyértelmű egyszerűségtől és a hazai röghöz tapadó népiségtől a sokat sejtető, mindent átfogó és kifejező költői eszközökig. így akarja felölelni a múltat és a jelent, tagadja a vélt erkölcsi, politikai és filozófiai értékeket, mégpedig azzal a szkepszissel, amely a megismerés következménye.

Ozsvald lírájának építőköve a fejlődés ellenére mindig a tapintható, plasztikus kép maradt, mely a legelvontabb tartalmat is érzékletes művészi valósággá varázsolja.