Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
a síkon, ebben a hazában otthon vagyunk, egy negyedszázados mentőszolgálat után árvaságunkban is számadó és számonkérési pont vagyunk, melyet nem lehet eltolni, csak más síkra kényszerítve — meghamisítani. Minket degradálni, bűnössé avatni, vádlottá terrorizálni csak hamis talajon lehet. De ezen a talajon minden ítélet csak jusz- ticmordot eredményezhet: lényünket — a vox humanát — nem érinti, és így nem ki sebbítheti. Voltak percek, mikor Európa felett álltunk, őrködtünk, jajongtunk, ágáltunk; kell, hogy jöjjenek percek, mikor Európa hozzánk talál. És ki fog akkor szégyenkezni: a vádlott, vagy a bíró? A szlovenszkói költő teljes tudatossággal állt őrt embermagyarsága és Európa felett, ős kritikusa is megértette szándékát, hatását és könyvecskéje dokumentumjellegét. A rádióban „radírozó“ hangok karcoltak emberi szívekbe és agyakba, de a magyar sajtó — „Most költő beszél“ — nagy címoldallal hozza Szalatnai Rezső méltatását: „Itt írták, rólunk szól s minket igazol a nagy okmányok pecsétes ^hitelességével...“ Mi haszna? Ma hitelességének nincs érvénye, okmányvoltának nincs tudója, értője, hallgatója, igent-bőlintőja. E pecsét feltöretlen. „Egyszer tetemre hívunk minden egysors- népet“... Vádlott nem rendezhet tetemrehívást. Az igazoló hitelesség hétpecsétes titok maradt. 8. A fasizmus központi motorja a gyűlölet. Az antifasizmus a humanizmus egységfrontjának stratégiája: a gyűlölet motorjának az élet tengelyéből való kirobbantására. „Gyűlöletre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk“: aki a fasizmus éveiben az emberi magatartás e legfelső fokára ér, az a mindenkori gyűlölet örök Ábelje marad, a hatalmi totalitás gátló, vádló, botlatő kavicsa, amit el kell takarítani az útból: elnémítani, eldugni, elrejteni, semmivé, senkivé avatni. Örök Ábelként megértetlenül, meg- gyűlölten, kisemmizetten, némákká gyilkoltan botladozunk e tájakon. Csak az Űr szá- monkérő szava késik ... „A humanizmus a felebaráti szeretet latin kifejezése": Masaryknak ezt a meghatározását a szlovenszkói magyar kisebbség saját soraiban törvényerőre emelte akkor, amikor a masaryki humanitás hitele e tájakon megszűnt. A politikus Esterházy a háború kitörésekor e szavakkal fordult a magyarsághoz: „E nehéz történelmi időben igyekezzék mindenki legjobb tehetsége szerint követni a felebaráti szeretet parancsát.“ A fasizmus háborújának második évében a szlovenszkói magyar költő dokumentálja a vox humana töretlenségét: „Gyűlöletre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk." A szlovenszkói magyarság pacifizálő elrendeltetése kétségtelen és cáfolhatatlan. A magyar reakció erre a tényre mint „nemzetveszélyre“ figyelt fel, és senki sem csodálkozott, amikor az 1938-ban átkerült magyarságot, lehet mondani teljes egészében, mint „kommunista bandát“ és „Beneš-magyarokat“ kezelték. Sohse lettek teljes értékű magyarok, de mindig és mindenütt a destrukció lehetősége és valósága. A szlovenszkói magyarság azt hitte, hogy humanizáló, pacifizálő szerepét most már az egész magyarság javára kamatoztathatja, de Jarossék csakhamar gátat vetettek a törekvésnek. És ahogy a világháború idején a Monarchia összes ezredeibe szórták szét a megbízhatatlan cseh katonaságot, úgy helyezték szét az egész országba a szlovenszkói magyar tisztviselőket, tanítókat, és helyükbe megbízható anyásokat ültettek. A Szlovenszkóről átkerült magyar értelmiség kassai kongresszusa hiába tiltakozott, és hiába követelte, hogy szlovák nemzetiségű vidékre ne hozzanak anyás tisztviselőket, de hagyják meg a kisebbségi sorsban felnevelt és így a szlovák kisebbséggel emberségesen bánni tudó volt szlovenszóikat, ez mind falra hányt borsó volt, és az eredményt nemsokára Surány összegezte, kakastollas barbarizmus jóvátehetetlen vétke. Csendörfegyver dördült, szlovák vér folyt, és magyar becsület pirult — Szlovenszkón. Esterházy Lujza, Esterházy János nővére írta: „Kijelentem, hogy mi, szlovákiai magyarok, már megelégeltük ezt a szégyenkezést, s tudni fogjuk, mit kell tenni a magyar nemzet jó hírneve érdekében, ha mások nem tudják a szükséges lépéseket megtenni." (Esti Újság, 1939. január)
