Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - FIGYELŐ - Barna Róbert: Három vajdasági költő
nek érzékeltetése végett. (Noha nem tartozik szorosan ide, mégis hadd említsük meg, hogy a magyar irodalomban az említetteken kívül is bőven akad „pragensia“, a legrégibb kortól napjainkig, s bizonyára haszonnal szolgálná népeink jó viszonyát, ha alkalomadtán s esetleg épp Karéi Krejöí szakavatott útmutatása szerint közzé tehetnénk e magyar vallomásokat is Prágáról.) Befejezésként, a jelen sorok írójának szokásától és modorától eltérően, más javaslat is kívánkozik ide. E méltatás nem véletlenül jelenik meg az Irodalmi Szemlé ben: közvetlenül szeretné serkenteni a csehül (vagy szlovákul)- tudó olvasókat, szerezzék meg és tanulmányozzák Karéi Krejčí könyvét; ritka — s napjainkban, sajnos, egyre ritkább — gondolati gazdagodásban, szellemi gyönyörűségben lesz részük. Dobossy Lászlá három vajdasági költő Fehér Kálmán: Száz panasz, Fórum Könyvkiadó Zákány Antal: Földinduláskor, Fórum Könyvkiadó Torok Csaba: Szégyenfán, Fórum Könyvkiadó Fehér Kálmán — formabontó. Intellektusa jól érzi magát az asszociáló, stilizált népi-biblikus hangot és a város motívumait egymásra montázsoló légkörben. Az improvizálást, a rögtönzés örömét élvezve, Torok Csaba is szabadversben tombolja ki impresszionista szertelenségét. Zákány Antal nem kevésbé modern eszközökhöz nyúl: a groteszk humort használja fel a manapság versolvasás közben oly hamar ellankadó figyelem fenntartására. A gnóma, a groteszk fintor, a cinikus önirónia nem újkeletű formai eszköz az irodalomban, azonban talán századunkban lehet leginkább a fásultság, a közöny használható ellenszerévé. Zákány Antal talán Brechttől tanult a legtöbbet, de itt, a közép-európai kis államokban is jó hagyománya van ennek a stílusnak (gondoljunk csak a cseh-lengyel-magyar prózára: pl. Hrabal, Mrožek, Mándy stb., vagy pl. Eörsi István, Orbán Ottó, s az éppen induló Molnár Imre kísérleteire). Zákány magatartásában különben is van valami pogányos különállás, nomád vándorlás-szerű. Handlék, pásztorok, drótostótok, csavargók, parasztok arcát látjuk fel-feltűnni ebben a világban. írásai néha olyan furfangosan sziporkáznak fel, mint a nyeregben hátrafordulók nyilzá- pora. „A bohócnak ... Sorsa az, hogy káromoljon, félistent kísértsen ... Ám, ha netán huzat esne a tarsolyába — fűrészport szellent, és röhögve tovább megyen .. Ugyanakkor nagyon sokszor csak leegyszerűsített, jelző szerepű motívumokkal dolgozik és ezzel költészete elveszti jó színvonalát. Összetettségével, effajta Janusarcúságával nem véletlenül váltott ki oly heves és szenvedélyes vitát szűkebb környezetében. Torok Csaba versanyaga nem egyenletes (sokszor „moderneskedő“), mindamellett igen érdekes költészet. Torok Csabát a hiányérzet költőjének nevezhetném. Ö maga így ír erről: „Elfelejtettük megszámlálni / kiürített skatulyáinkat / s pontosan lemérni a szobát / tudhatom-e hát mi hiányzik." Az érzés nem konkrétan jelentkezik verseiben, hanem mint egy láthatatlan madzag által rángatott bábu hajlongása. Néha, mint ka leidoszkópban, rázódnak össze a versben a képek, új és új alakzatot véve fel. Külön kell szólnom legkiemelkedőbb verséről, az Érthető vers a merengőhöz címűről. Torok két idézettel kezd: az első Stendhalé „Az a fontos, hogy senkinek sem hízelegjünk, még a népnek sem", a második Anatol Franceé „A közvélemény egyetlen vágyunk feláldozását sem éri meg“. E gondolatok mélyebb taglalására, vagy kritizálására nem vál- lalkozhatom, csak jelezni kívánom a cím és a célkitűzés (ezt az idézetek nyilvánvalóvá teszik) közötti feszültséget. A ' vers valóban érthető és tiszta (minden formabontása ellenére, vagy még annál