Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Űr — tartalommal

mából kivágott, síró ás vérző részeg — „Dicsérd a sorsod: / magadat látni, ím / teljes a színtér" mondja Tőzsér —, a sörtócsák, a rum, a neon, mely „beteg tüdőként reszket"; a város, mellyel „Tán nem is eggyé- / különválni / a lehetetlen."

S valóságérzete nemcsak főerőssége, de modernségének érdekes jellemzője és értéke is. Ahelyett, hogy elvont (mesterséges? ) világot teremtene magának (mely az „eredetiségére“ törekvő költők első lépése), a látható, hallható, tapintható és nevükön nevezhető dolgok és fogalmak mellett marad. Egyik versében rászólnak a költőre: „Mindenki képlet /

— szólt rá az isten." (Képletek a napon.) S bár ezt magának mondhatja, költői gyakorlatában a valóság képleteit keresi. A képlet megoldott rejtély, tudás, törvény. Izgalmas figyelemmel kisérni, hogyan fedezi fel Tőzsér a külső valóságot, mintegy a maga számára, azt a valóságot, melyet a modernista irodalom és költészet részben az ember belső valóságával, a pszichikumával cserélt fel. Számára a napon ülő „elnyűtt némbe- rek", a „lószaros gyepen" kártyázó vagányok, a „kávéházban szikrázó lányok" nem a valóság merev díszletei, hanem egy képlékeny valóság (Tőzsér valósága) szerves részei, élnek és szerepeket hordoznak, a mélység és plaszticitás elemei, az élet részei. Hasonló ez a francia „új regény“ módszeréhez, ahol az ember életében döntő szerep jut a tárgyaknak, de ez minőségileg más, mert Tőzsér környezete nem nő az ember fejére, csupán kiegészíti a róla való képet, magyarázza és megadja realitását. Az emberi szubjektum felmutatásához objektív környezetének képe is szükséges, mert a lét a két összetevő állandó egymás mellett létének és kölcsönös egymásra hatásának eredménye. Ez a felismerés eredményezi Tőzsér lírájának mélységét és teljességét. De ennek a felismerésnek a tudata okozza a csalódást is, a valóságot nem képesek átfogni a költő szavai: „Az emberiség legnagyobb verse / ősállapotban kavarog felettünk, / bánhatjuk, hogy csak költők, / s nem versterelő ciklónok lettünk." S a kudarcba nem lehet belenyugodni, a kudarc nyílt bevallása elviselhetetlen. S ezután már csak az önáltatás jöhet: „A valót írtam s túljutottam / a valóság megvont határán." Az önáltatás és — önmaga.

3. Tőzsér önvizsgálata félelmetesen

mély és őszinte. Más „hangolásban“ ex- hibicionalizmusnak is tűnhetne. Vagy póznak, tudatosan vállalt szerepnek. Hitelét a lírájára jellemző, feltáró és megismerő szenvedély adja. így csupán tragédiáját és általános emberi összefüggéseit érezzük. Számára a költészet elsősorban — megismerés (a költészetbe játékos, agitatív, gyönyörködtető elemek is vegyülhetnek), s mint ilyen, szinte a tudománnyal egyenlő célkitűzésű. S az önismeret mottószerű eredménye ennyi: „Elromlott bennem a világ rendje..." (Szégyen), és „Világom egyre öntörvé- nyűbb — / ahogy kínom nő, úgy fordul vissza / világra szabott öt érzékszervem, / s mint a csigacsáp, magát tapintja." (Kiáltás) Tragikus jajkiáltás. Miután a külső valóságot nem lehet képletek közé szorítani és összefogni, illetve csak megállapítani lehet, hogy „mindenki képlet", tovább megy és rádöbben, hogy a legnagyobb titok: önmaga. S az önvizsgálat riasztó eredményekkel járhat: „Tisztább perceimben érzem a nincset, / érzem a semmit, s félek." A félelemnek kialakulnak a szimbólumai: a „Csontfehér ...", a „Választható halál“, a „Csillagidő...“ a „szétrobbant szív", mint a Tőzséri magány autentikus fogalmai. Jellemzőül egy kép: „Átfú a szél a két karunk közt, I hogyha öleljük kedvesünk." (Megkésettek) A választható halál — a magány. Az emlékek feladása — a tudatos halál. A „Költő kérdez" befejezése: „Miért kell lehúnynom / szemem örökre, I hogy beláthassak / magam szemébe?" Vagyis: hogy megérthessem önmagam. Minden tragikum alapoka és kiinduló színtere a halál. S a felvetett kérdésre nincs felelet. A költő: „Keresi magát / fűben fában, / de minden néma." A kérdésre nem lehet felelni — fentebb már elmondottuk, miért —, s a kompromisszum értelmében született felelet annyi rá, hogy a költő megsejteti a kérdés megválaszol- hatatlanságát s ezzel nagyszerűségét; felvillantja a megfoghatatlant, megérezteti a végtelent.

Tőzsér ezt megteszi verseiben.

Költészetének vázlatos elemzése után néhány megjegyzés, mely értékel, vagy elmarasztal, figyelmet hív fel és hiányol:

— erősségeként említettem komplex valóságszemléletét, mely összefüggéseiben látja a jelenségeket, és amely képeiben, hasonlataiban és asszociációs rendszerében érvényesül;

— ebből a valóságszemléletből ered