Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról

Peter Jaroš először 1965-ben megjelent Zdesenie (Iszony) című kônývét komponálja meg részben a Robbe-Grillet-i vagy a Butor-1 „új regény“ receptjei, részben a pszicho- dráma néven ismert pszichiátriai gyógyító eljárás szerint. (A beteggel eljátszatják megbetegedésének drámáját, egészen az összeomlásig, abban a reményben, hogy a sokk újrafelidézésével a beteg katarzison megy át, s Így megszabadul nyomasztó élményeitől.)

Ha visszaemlékezünk arra, milyen kilakulatlan emberszemléletről tanúskodott még Jaroš első két kötete, azt kell gondolnunk, hogy merész dologra vállalkozott, ha ilyen előzmények után egyszerre az iszonyállapot, e bonyolult betegség ábrázolására adta a tejét. Ha ráadásul olyan állapotról van szó, amelyet az ötvenes évek politikai és társadalmi viszonyai idéztek elő.

Egy fiatal értelmiségi házaspár ártatlanul áldozatul esik a kor uralkodó szellemének. A férfit elítélik, olyan ügyben, amihez semmi köze. Két évet tölt már a börtönben, amikor ügyét felülvizsgálják, és felmentik a vád alól. A könyvben a történet röviddel a férj kiszabadulása előtt indul, de a szerző a pszichodráma mintájára az elmúlt két esztendő és a rövid házasélet több emlékét felidézteti alakjaival, különösen a szexuális emlékeket. Egyébként az egész írásmű nem más, mint a házaspár zavaros, beteg nemi életének erőltetett részletezése, amit a tárgyak és mozdulatok aprólékos leírása kísér. A körülöttük levő világ vagy életük többi mozzanata szinte szóhoz se jut. Kálváriájuk okairól a leírások közt csak elszórtan találni néhány megjegyzést, annyit, hogy a könyv végére némi tudomást szerezzünk róluk.

De amíg ideértünk, már rég megállapítottuk, hogy nem volt okunk izgulni, amiért a szerző ily nagy fába vágta a fejszéjét, mert a Zdesenie csupán halmaza a már említett két módszer, az „új regény“ és a pszichodráma eszközeinek. Nem a mondanivaló keresett itt magának formát, hanem egy adott technika, egy adott leíró modor keresett és — nem talált témát (legalábbis művészi értelemben nem). A könyv tehát mint irodalmi mű alapjában torz. A különböző időfelületekkel, monotónia-utánzatokkal, krimitechnikával stb. megoldott történeti váz áltörténet, emberi értelemben álszituáciő, tehát egészen fölösleges konstrukció.

Ha egészében nem is, egyes részleteiben (pl. egy-egy monológban, néhány epizód leírásában) eredményesebb Jaroš próbálkozása Váhy (Mérleg, 1966) című kétrészes regényében. A mű két történetét egy halálhír továbbítása vezeti be: meghalt egy öregember, közli a távirat két címzettel — az öreg két fiával. Ezután az első részben a halál vagyis az öngyilkosság okainak felderítése következik, a második rész pedig a fiú önkéntes halálát írja le, amely ugyan a távirat kézbesítése után következik be, de ez a sorrend nem jelent közvetlen okozati összefüggést a két öngyilkosság között. Itt csupán egyetlen ok, egyetlen „törvényszerűség“ uralkodik: az az elképzelés vagy sorskoncepció, hogy minden ember megöl valakit — egy másik embert. Erre épül, ezt illusztrálja — bonyodalmas időrendi és elbeszélő kombinációkban — mind a két történet. S hogy az emberi életnek ez a „modellje“ előbb az apa, majd a fiú életében demonstrálódik, ez mintegy egyetemes, nemzedékről nemzedékre szálló érvényt kíván neki szerezni. A szerző nem magyarázza, csak végzi sakkhúzásait: gyilkosok és áldozatok szembeállítását. A játék annyival bonyodalmasabb, hogy a gyilkos egyben áldozat is, s végül öngyilkosként végzi életét, mint az apa történetében. A fiú ugyan „csak“ áldozat és öngyilkos, de hogy a figurák mozgatásának „törvényeibe“ hiba ne csússzék, az ő öngyilkosságával párhuzamosan lakótársainál, a házmesteréknél szabályosan működik a kétirányú gépezet: az egy személyben gyilkos és áldozat megöli a maga egy személyben gyilkosát-áldozatát. Így forog e világ tengelye: az indulati jellegétől megfosztott, mintegy mechanizált gyilkosság körül.

Ez a groteszkség határán álló (és mégsem groteszk) világmodell úgy hat, mint valami mesterségesen előállított kényszerképzet.

Ezzel szemben Ján Johanides Podstata kameňolomu (A kőbánya lényege, 1965) és Nie (Nem 1966) című könyvein a belülről fakadó tudatalattin alapuló kényszerképzet uralkodik el.

Az első kötetében, a Súkromieben még általában ellentétek egységeként érzékelt világ itt már teljesen felborult. Nincs többé egymást tükröző és kiegészítő két part csak egyetlen ketrec maradt: az önmaguk testi-lelki fogyatékosságába zárt egyének