Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - DISPUTA - Vígh Károly: Nemzetiségi kérdés és politika
a tennivalókra irányítjuk figyelmünket, nyújtunk valami olyan sajátosat, amelyre fölneszei a világ, amelynek irodalmi alkotásait magától értetődően iktatja magába a világ- irodalom. A fazekas, miközben a korongon formál, a kovács, miközben az üllőn kalapál nem a rendelővel gondol; azzal, amit csinál. Mert hisz a jó mesternek a rendelő kívánsága is már eleve az ujjbögyeiben, az izmaiban van. Kicsiny ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek, de rendelőnk, úgy tetszik, mégiscsak a hatalmas emberiség. Vígh Károly nemzetiségi kérdés és politika Az Irodalmi Szemle márciusi száma az egész magyar nyelvterület érdeklődését kiváltó disputát kezdett a magyar értelmiség helyzetéről és fejlődési távlatairól Csehszlovákiában. A vita során Dobos László, a folyóirat főszerkesztője azt a figyelemreméltó véleményét hangoztatja, hogy az elmúlt évtizedhez képest Csehszlovákiában most érkeztek el „a fejlődésnek arra a fokára, mikor a nemzetiségi kérdés egyre inkább politikai kérdésként jelentkezik. Ezt látjuk a szlovák közéletben, s ilyen jelek tapasztalhatók nálunk is. Ogy is mondhatnánk..., hogy valamiképpen jogot szeretnénk formálni a beleszólásra is létkérdéseinkbe“. A fenti megállapításból kiindulva, nem tarthatjuk véletlennek, hogy Janics Kálmán „A történetíró dilemmája" című cikkét nem korábban Irta meg, hanem most, a Csehszlovákia Kommunista Pártja januári plénuma után, a szocialista demokrácia kibontakozásának szabadabb légkörében. Régi, kedves egyetemista társam cikke egyébként vegyes visszhangot váltott ki a magyarországi történészek körében. Hozzászólásomban mégsem csupán a magyar történészek véleményét kívánom tolmácsolni, hanem mint Losonc város szülötte és a pozsonyi Komenský Egyetem volt hallgatója, a kisebbségi sors élményeihez hozzátéve az elmúlt negyed század magyarországi tapasztalatait, a kettőt összeötvözve szólalok meg. A múlt év novemberében jártam legutoljára otthon: Losoncon és Pozsonyban. Akkor még nem sok jele mutatkozott a Csehszlovákia Kommunista Pártja januári plénumával megindult örvendetes demokratizálódási folyamatnak. A szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről és jövőjéről beszélgetve — akkor — a Csemadok losonci vezetőivel, a fülek! magyar gimnázium tanáraival, pozsonyi magyar újságírókkal, régi barátokkal és új ismerősökkel: a szerzett benyomások összképe inkább lehangoló volt. Losoncon még emlegették a magyar lakosságot ért sérelmeket: a református temető feldúlását, a Kármán József-szobor felállításával kapcsolatos huzavonát, a CSKP magyar szenátora, dr. Herz Sándor egykori házán elhelyezett emléktábla máig is hiányolt magyar nyelvű szövegét, iskolaügyi sérelmeket stb. Füleken az Oj Szóban is megírt magyar óvoda- ügytől kezdve a híres várromok pusztulásáig szintén volt mit sérelmezni. Pozsonyban a délvidéki magyar tájakról érkezett panaszokból egész csokrot gyűjthettem össze ... Tudtam: a problémák gyökereit az 1945 után bekövetkezett ismert szlovákiai eseményekben kell keresnem, amelyeknek máig is hatnak káros következményei. Ezért joggal alakulhatott ki bennünk, Dél-Szlovákiából Magyarországra került magyarok között az a vélemény, hogy mivel a nemzetiségi kérdés elsősorban politikai kérdés, a hatalom birtoklásának kérdése, és a tények arról győzhettek meg bennünket: a párt és állami vezetésben a magyar kisebbség mindmáig nem szerezhette meg az őt megillető képviseletet, feltartóztathatatlan az asszimiláció és a dél-szlovákiai magyar etnikum fel-
