Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - DISPUTA - Illyés Gyula: A magyar irodalom jövője

Mi magunkért kell világirodalmi rangúaknak lennünk. És elsősorban is a saját szemünkben.

Alig hat rám érvelés ellenszenvesebben, mint azoké a hírlapi magánlevelezőké, akik utcáink elhanyagoltsága ellen azért emelik föl szavukat, mert azon a társaságukban levő külföldi szeme is megakadt; akik a sör langyosságát, az autóbuszok túltömött- ségét is párizsi vagy londoni nézőpontból érzékelik. Az elhanyagolt város magyar mivoltomban sújt le, a rossz kiszolgálás ellen mint a magyar társadalom tagja tiltakozom. Elsőrendű világszínvonalú magyar irodalomra nem másokért, vagyis nem hiúságból vagy sznobságból tartok igényt, hanem a magam és a népem érdekében.

Mindezt esztendők nem kellemes tapasztalatai mondatják velem ilyen kereken.

Mint annyi nagy témáját, Németh László ezt is remekül kimerítette a maga előre- hátra sugárzó tömör mondataival. így alapjában mélyet bólintok mindarra, amit irodalmunk külső és belső helyzetéről mond. Véleményem csak a tennivalók sorrendjét illetően tér el az övétől.

Még csak világirodalmi esélyeink egy közelebbi övére vessünk egy pillantást.

Hogy népeket a nacionalizmus milyen bűnökbe sodorhat a Duna menti nemzetek közül, épp a magyar szellemi élet kapott tüzetes leckéket haladóbb irányzatú bírálóitól a második világháború után. Oktató hevületre ritkán volt ilyen kevés ok. A körülöttünk élő más nyelvűek megbecsülése — adott esetben a védelme — már a Nyugat, a Huszadik Század vezérelvei közt ott volt. A Válasz körének pedig valóságos jelmondata lett, hogy vigyázó szemünket ne Párizsra vessük, még kevésbé Londonra vagy New Yorkra, hanem szomszédaink fővárosaira. A második világháború utáni magyar szellemi élet nemcsak a jóhiszeműen nyíló szem, hanem a kézfogást kínáló kéz, az ölelést kínáló mozdulatában volt. Lehetett része ennek a rajongó magatartásnak is abban, hogy tudatába ennek a szellemi életnek, szinte a mai napig nem jutott el az, amit a vártak helyett valóságosan kapott: hihetetlen híreket itt faluvezetők tönkön toporral való lefejezéséről, ott az értelmiség modern gettóba zárásáról, amott parasztok vonatszámra történő elhurcolásáról oly körülmények közt, amelyre a hitlerizmus adott példát, dolgozott ki szörnyű módszert. Ábrázoltunk hideg napokat, pontosan megállva mindig ott, ahol azok miatt épp oly ártatlanok dermesztő heteket szenvedtek. Miközben valamiféle madárnyelven sose folyt hangosabban valamiféle szellemi érintkezés a bankettre betolt mozifelvevőgép előtt, majd a vásznon, az íróknál sokkal tájékozottabb nézők homlokráncai előtt.

Én a legjobb szerb költővel sétálva a Kalimegón bástyáiról vethettem egy körpillantást a dunai népek irodalmi egymásra találásának, művészi érintkezésének valóságos képére. Bárki utánam csinálhatja, négy-öt ország összehasonlító könyvtárs-statisztiká- jával kezében. A Kárpát-medence irodalmi közeliségének hőfoka nem nő az idővel. Már Adyék korában nem volt oly erős, mint Kollár és Vitkovics idején, és az is csökkenés Zrínyi, Balassi, majd a néprománcok évszázadaihoz képest. Akkor értettük igazán egymást, akkor voltunk igazán együtt, amikor nem írtunk.

Eredményes változtatás itt sem tőlünk indulhat. A keveset, amit egy-egy generáció ilyen dologban tehet, mi csökkenően is megtettük.

Nem a büszke magyarok válfajába tartozom, arra tán már elég tanúságot tettem. De van mégis egy határ, amidőn a megszégyenülés már munkaakadály. Nem szellemi vetélkedő az, semmi köze nincs a versenyfutáshoz annak a szaladásnak, amelyet olyan szekér után teszünk, amely — ő tudja, miért — konokan nem vesz föl bennünket.

Véletlenül viszont azok közé tartozom, akiknek feje köré a hazai jóakarat meg- megfonja a világhír koszorúját. Még ha ez valónak bizonyulna, még ez is csak hír s nem hely a világirodalomban. Mindezt nem fájdalmasan írom, hanem szinte elégedetten. Egy tüskét szeretnék kihúzni a talpunkból, egy terhet levenni a vállunkról, egy fölösleges gondtól megszabadítani a jobbak energiáját. Annyi szép és fontos gond, feladat és út vár ránk.

De ne legyen félreértés. Persze, hogy megvan minden jogosultságunk világirodalmi helyre. De ezt a jogosultságot nem a mi dolgunk érvényesíteni. A mi dolgunk más. Persze, hogy csak lépések választanak el bennünket, hogy Európa szólótagjai is legyünk, hogy belépjünk a mesés Grál-kastélyba. De amilyen mértékben mi magunk akarjuk megtenni azokat a bár utolsó lépéseket, a Varázs-vár olyan mértékben libben tovább délibábnak.