Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Szalatnai Rezső: Gombaszög és a Sarló negyven éve
Szalatnai Rezső Gombaszög és a Sarló negyven éve 1928. augusztus elején alakult meg a Sarló, a csehszlovákiai magyar fiatalok haladó szervezete. A Magyar Rádió felkérte a Sarló Budapesten élő négy alapító tagját — Jócsik Lajost, Györy Dezsőt, Szalatnai Rezsőt és Dobossy Lászlót —, hogy a negyvenedik évforduló alkalmából mondják el emlékeiket. A négy kerekasztal- vallomás közül Szalatnai Rezsőét közöljük. Gombaszög negyven éve a Sarlót idézi, vagyis azt a maga erejéből felsorakozó magyar értelmiséget, azt a huszonegy ifjú egyetemi hallgatót, aki a Sarlót 1928-ban megalapította, s azt a kétszázat, akik az alapítók köré gyűltek össze forradalmárnak és reformátornak vérben, gondolatban, felelősségben. A Sarló és Gombaszög azóta élő példa és eleven forrás. Közép-Európában az első világháború óta nem állt össze ehhez hasonló más értelmiségi mozgalom. Kisebbségi helyzetből, tehát perem-adottságból európai horizontot tudtunk kifejleszteni, s hatni tudtunk az egész magyar nyelvterületen és szomszédaink között. Szimbólumnak vehető, hogy Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók és Kodály lettek választott mestereink, a magyar nemzeti műveltség forradalmi, tehát kisebbségi képviselői is. Az is szimbólum, hogy az a két szoba, ahol a Sarló egyletként létezett Pozsonyban, Kossuth Lajos rokonáé, Meszlényi Lujzáé volt, s Kossuth képe függött a falon. Nem adtunk mást egymásnak egy életre, csak a szellemi tűz olthatat- lan lángját, az erkölcsi magatartás szilárdságát, a kérdés-felvetések kezdeményét. De ez elégnek bizonyult. Lehámlott rólunk a nemzedéki nyegleség, cinizmus, kétely. A cserkészet reformjától a nemzet reformjáig jutottunk el. Sikerült elkerülnünk a dilettantizmus veszélyét.' Regösjárás helyett népi szociográfiát kezdeményeztünk. Megmutattuk, hogyan kell átérezni és felhasználni irodalmat, zenét, képzőművészetet és technikát. Megértettük a parasztsággal és munkássággal, hogy azonosulniok kell a nemzet hagyományaival és a szocializmus eszméivel. Egyformán ragaszkodtunk históriánk hagyományaihoz s a marxizmus útmutató tanulságaihoz. Reális életpályákra serkentettük magunkat, s megkerestük a szomszéd népek-nemzetek fiainak kezét. Szimbólum volt a Sarló budapesti koszorúja, 1930. március 15-én, a dunai nemzetek nemzetiszínű szalagjaival s a vörös pántlikával, mely ezeket összefűzte. Petőfi szobrán akartuk elhelyezni, de a rendőrség nem engedte meg, elhelyeztük Táncsics sírján. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a Sarló profétikus és messianista ifjúsági mozgalom volt, ekkora összegezést csak lángoló lélekkel, végtelen hűséggel, nemes kitartással lehet szolgálni. Ez a mozgalom volt az, amelyik elsőként vetette fel a dunai népek összetartozásának gondolatát, közös gazdasági és politikai és szellemi érdekeiket hangoztatta minden ellentétek között s ezek ellenére. Hittünk az irodalom és művészet nemzetnevelő erejében, az új építészetben, a népi kultúra átszűrő és alakító szépségében, a kisebbségi kérdés megoldhatóságában, hittünk az emberségben, elutasítottuk az embertelenséget, az erőszakot, a megfélemlítést. Szabad és független értelmiséget akartunk szervezni, mely nem hagyja magára a népet, s nem akar élősdije lenni. Megteremtettük ennek a kérdésnek a publicisztikáját. Szavunkra és magatartásunkra felfigyelt Erdély magyar fiatal értelmisége, majd a Vajdaságé, aztán Szeged és Budapest haladó egyetemi hallgatói. A konzervativizmus és a reakció elítélte a Sarlót, félt tőle, óvta tőle az ifjúságot, mégis meg tudtuk érteni magunkat mindenkivel. Szeretnénk, ha ez a sarlós kezdeményezés nem felejtődne el ma sem.
