Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Tóth Elemér: Camion 68

— Szervusz.

— Szervusz — mondta az asszony.

Egyenesen a fürdőszobába ment.

— Mi van veled? — ment utána az asszony.

— Velem? Semmi. Mi lenne? — mondta, és fürkészőn nézte az ajtóban álló asszonyt.

— Akkor jó — mondta az. — Ogy tűnt...

— Holnap reggel Lengyelbe kell mennem.

Az asszony még mindig ott állt az ajtóban.

— Mindig neked kell menned?

— Mindegyik kocsi megy. Szezonban vagyunk. — Te vén hülye Sárközi, gondolta magában, hangosan meg azt mondta:

— De ha akarok, kérek egy ezerkétszázas állást, és itt üldögélek majd mindig a szoknyádon. Jó?

Az asszony szeme mosolygott.

— Nem jó — mondta.

— No, látod. — Te hülye Sárközi, gondolta újra.

— Mikor jössz vissza? — hallotta most a konyhából az asszony kérdését.

— Vasárnap — mondta, és még csak meg se lepődött, amikor meghallotta a saját hangját.

Az asszony nem szólt semmit.

— Adhatok még? — kérdezte a lány.

Bólintott.

Erőlködve megnézte az óráját. Fél kettő múlt. Aztán a füléhez szorította, úgy hallgatta, hogy jár-e.

— Adjon egy konyakot — mondta.

Megpróbált gondolkodni.

Tízkor adtam le a kocsit, aztán hazamentem, aztán. A vén bohóc Sárközi... Felnézett a tükörbe. Az öreg nevetett rá belőle.

— Mondtam, hogy az asszonynak ne felejtsd el megmondani, mikor jössz haza!

Ivott a konyakból.

Az öreg helyén már üjra a szőke lány mosolygott. Fölötte a szaxofonos erőlködéstől puffadt képét látta. Újra hallotta az édeskés tangót, látta a parketten összebújó párokat, és egy pillanatra megint nem értette, hogy tulajdonképpen miért is van ő itt...

A camion rohant vele. Hazafelé.

A három nap alatt unalomig őrölt szavak csapódtak fel emlékezetéből.

Ha nincs kedve hozzá, abbahagyhatja ...

Szórok dva! Érted ...?

Szezonban vagyunk ...

A camion rohant.

Mikor jössz vissza?

Csütörtökön.

Csütörtökön?

Csütörtökön.

Hát nem vasárnap?

Nem, azt csak úgy mondtam.

Ogy, hogyan?

Csak úgy.

Igen?

Igen.

És?

Semmi. Elhoztam a szvettert... Kék.