Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Gyurcsó István: Két vers

hol a költő

fziilatésnapi elégia

A költő a fal felé fordul, az ajtót kulcsra zárja, ha csönget valaki, nem indul a muszáj-golgotára.

A költő önmagát is únja, kedvetlen s ritkán nevet, a szépre a szemét lehunyja, ha hívják, szól: nem megyek!

A költő fél a nagyvilágtól, fal felé fordul, vacog. —

Rózsa kérdi a rózsafától: mondd, én még rózsa vagyok?

A költő a kérdést nem hallja, érzi a komisz rontást.

Talán, ha szívét újra oltja a kor, terem még rózsát.

Mosdana az élet vizében, sok piszok ragadt reá, törülközne hajnali fényben, s talán újra mondaná:

— Itt vagyok én is, barátaim, térdeplő szántővetők! Megrabolták hű ábrándjaim . . . Szántsuk újra a mezöt! —

A költő a fal felé fordul: a falon ritmust dobol, s ha nem támadják újra orvul, talán ismét földalol.

Gyurcsó István

Nincs nyugalom:

megnő, szaporodik a világ körülöttünk, az ember fölé ágaskodik minden, amit maga rak kőről, kőre,

majd visszahúzódunk mindentől, eltávolodunk, hogy egy tekintettel befogjuk az egészet.

Sejtek osztódnak:

bölcsőtől a koporsóig osztódik az ember.

Kunyhók, apró házak, paloták ablakai mögött gyűrűzik, gomolyog;

kiborul az ajtón, gurul, fut a gyalogutakon, a világ országútjain az emberré vált szerelem.

Két öreg ember fogy, zsugorodik a világ gyűrűs gomolygásában.

A család felgyorsított részecskéi, protonok, neutronok száguldva keresik helyüket a negatív és pozitív töltésű világ térségeiben.

Nincs nyugalom:

mindenki befutja az elrendeltetett ívet,

ki korábban, ki később,

kit milyen erő dobott az ismeretlen,

vízmosással, keréknyomokkal barázdált

útra,

közel és távol a világ emberi dolgaihoz.

A támaszponton ott áll a két öreg ember, figyeli a részecskék nyaktörő száguldását. Osztódik, szaporodik az emberi szándék; tudat és ösztön.

Felgyorsulva, majd lelassulva közeledünk néha

a támaszpont léckerítéséhez:

kicsapódik az utcaajtő, sikoltva fékezi futását

egy-egy csillagunoka:

ködgomolygás a család tejútrendszerében.

Körtefa, almafa ága bólint:

az otthon, a támaszpont aprócska tárgyai

nézik az érkezők szaporodását.

Ki fáradtan, ki meg vidoran érkezik, a befutott pálya szerint:

kit, hogyan, milyen erővel dobott a semmibe egy valamikori csók, fáradt ölelés, így érkezünk meg mi is ötven év után. Szándékunk: újra egyesülni, ha egy napra is csak. Nincs nyugalom:

kinőttük a támaszpont kereteit, nem férünk el az egykori fészek pereme mögött, a világ térségeiben százféle kozmikus indulat tapadt bőrünkhöz, mind fölszívódott vérünk, idegeink molekuláiba.

A gyermeki fegyelem törvénytáblái széttöredeztek,

negatív, pozitív töltettel telítődtünk.

Köszöntjük bár a szerelem ötven esztendős törvényét, de robbanni, száguldani hajt valami újra meg újra s indulataink fékrendszere