Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal

dott, a hatalmi totalitás, a faji kizárólagosság a múlté, a barbarizmus hétéves uralma végétért, az ember újra felemelt fejjel járhat a világban.

Felemelt fejjel... Emlékszel-e a lehetetlenre, a reményre, a kívánságra, mit titkos éji órán négy fal között magányban, börtönben, táborban fojtott torokkal magad elé mormoltál: csak még egyszer! Csak még egyszer felemelt fejjel járni! Próbáld visszaidézni magadnak a földhözsújtottság és keserű megaláztatás óráit ismeretlen kortársam Norvégiában és Dániában, Belgiumban és Hollandiában, Franciaországban és Lengyelországban és ti dunatáji sorstársak: osztrákok, csehek, szlovákok, magyarok, szerbek, románok és bolgárok: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem földresütött szemmel, félelemben és szégyenben. A nap másoknak sütött. Mi csak a börtönőröket láttuk és fogolytársunk sem emelhette fel veszély nélkül a fejét, hogy egymás arcába nézhessünk. Ránk a táborok monotóniája vetett árnyékot és ha szabadok voltunk, a falhoz lapultunk: világunk nevetve hangoskodó sírásói jöttek velünk szembe, egyenruhák csillogtak, funkcionáriusok gőgösködtek és mi nyeltük keserűségünket és átcsaptunk az utca másik oldalára, hogy ne találkozhassunk a hatalom kiszámíthatatlan szeszélyeivel. Lekonyult fejjel futottál haza, hogy magad légy: ember önmagadban és önmagadnak. És ezekben a szégyenpercekben tört ki belőled a kreaturális kín legelemibb vágyszava: csak még egyszer felemelt fejjel járni és emberi szemekbe félelemmentesen tekinteni.

Jártok-e már felemelt fejjel? Élitek-e már a félelem és hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről. Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat és még mindig megváltatlanul mormolom a vágy immár nyolcéves szavát: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem szégyenben és félelemben... Éltemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjak, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet nyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszöntését fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrullok osztogatnak pofonokat és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Ojság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, de ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan ghettó-élet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete.

És az ok? Egyetlen egy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji tekintetnélküliség büntet sommásan, tehát igaztalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leiedző, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilenc bűnös a tíz igaz erényéből elős- ködik. Győzők vannak és legyőzőitek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis!

A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok szabad emberek, írók ős írástudók, kiknek némasága már feloldódott. A mélyből — de profundis — a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlen egy ember egy ghettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében, minden törvényes vagy különleges megbízatás nélkül, szobám négy falából kiindulón, a magam bőrére és felelősségére és mégis az összességet képviselőn, mert aki itt szót kér: író, szlovenszkói magyar író.

A szellemi antifasizmusnak nem voltam épp utolsó magyar katonája. Aki ismeri írói működésemet, az tudja, hogy az utolsó szabad években minden soromat és gondolatomat a hitlerizmus elleni szellemi harc determinálta, annyira, hogy kritikusaim már „mániákus monotóniáról“ beszéltek. Újságcikkeim, folyóirataim (Korunk: a magyar progresszió világszemléje, melynek csehszlovákiai szerkesztője voltam, „Az Ot“: a Tvorba és DAV magyar testvérlapja J, könyveim: az antifasizmus magyar dokumentumai. A büntetés nem maradt el: kétszer jártam meg Ilavát, utána vért köptem a kórházban és megrokkantam. Számat belakatolták és hétéves osztályrészem lett a némulás. De élt a remény, élt a vágy: beszélni, még egyszer beszélni, tanúskodni és — ítélni, kiordítani azt, ami gombóccá rekedt a torkodban ős amikor úgy hitted, hogy eljött az óra,