Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Magyar történelmi drámák
dezői tévedés ártott Illyés drámájának, csorbította hatását és megfosztotta a Fáklyalángot, újabb igazi sikerétől. Füst Milán Catullusa éppen négy évtizeddel ezelőtt jelent meg a Nyugatban, majd néhány évvel ezelőtt drámakötetében látott napvilágot. Pártos Géza érdeme, hogy a IV. Henrik király és a Boldogtalanok színrevitele után a költő harmadik színpadi alkotása is bemutatásra került. „A történelem itt csak ürügy“ — írta Füst Milán a IV. Henrik királyról, és ez a megállapítása még találóbban jellemzi Catullusát. Történeti köntösben a költő voltaképpen nem a régmúltról, hanem koráról és főleg önmagáról, költői vívódásairól, keserveiről és csalódásairól vall. Nem láttam a Catullus előadását a Madách Színházban, és ezért érdemben — csupán könyvvéleményem alapján nem szólhatok hozzá. Nem győződhettem meg arról, vajon Pártos Gézának mennyiben és hogyan sikerült ezt az olvasásban vázlatosnak ható, drámaiat- lan alkotást színpadképessé tennie? A kritika elismeréssel szól a költőről, a szó varázslójáról, de elmarasztalja a drámaírót, és dicséri a rendezőt, mint elfelejtett értékek felfedezőjét. A IV. Henrik király bemutatása idején az Irodalmi Szemle hasábjain igen magasra értékeltem a költő királydrámáját — a Catullus bemutatása esetében nyilvánvaló, hogy ez a színház tisztelgő aktusa, amely ismételten bebizonyította, milyen kitűnő drámaíró lett volna a halhatatlanságba eltávozott költő, ha negyven esztendővel ezelőtt egy színház lehetővé tette volna, hogy drámaírói képességeit is kibontakoztathassa. A Madách Színház idei évadját Illyés Gyula Kegyencének évek óta esedékes bemutatásával zárja. Ez volna tehát az ötödik magyar színjáték, amely a történelemből meríti tárgyát. A Korunk olvasója már megismerhette Illyés tragédiáját, és bizonyosra veheti, hogy színre- vitelével jelentősen gazdagodik a múltat taglaló magyar színműirodalom. Óhatatlanul felvetődik mégis a kérdés, vajon nem bizonyul-e tehertételnek ez a vezető színházaktól szívesen látott túl gyakori múltbanézés. Helyes a Nemzeti Színház terve, hogy legközelebb Katona Bánk bánját „szeretné megtisztítani dramaturgiai gyöngeségeitől, a színpadi konvencióktól, mindattól, ami a ,kőtelező olvasmányok’ unalmával fenyegette nagyszerű nemzeti drámánk nem egy régebbi előadását" — idézem Both Bélát —, helyeselhető a Madách Színház és a Thália műsortervezése is, amikor teret adnak a történelmi drámának, de minden túlzás itt a hagyományosnak mondott magyar színjátszásnak korlátját is jelenti, maiságának és korszerűségének kárára lehet. Bár Arthur Miller (Bukás után) Franz Kafka (Amerika) Dürrenmatt (A nagy Romulus) Tennessee Williams, Sartre, Peter Weiss, sőt Ionescu és Mrozek is otthonosak a pesti színpadokon, és magyar szerzők is elég sűrűn szóhoz jutnak, a Thália és a Madách kísérletektől sem riadnak vissza, nem elég élő, nem elég korszerű a magyar színpad, hiányzik benne az a pezsgő elevenség, kezdeményező kedv és maiság, amely ma Prága színpadain a cseh drámaírásban fellelhető. Hiba volna, ha a divatja végéhez érő abszurd és absztrakt drámát kérném számon a magyar színpadoktól. De szá mon kérem azt a mai ember életérzését tükröző sokrétű korszerűt, aminek cseh színpadokon František Hrubin, Milan Kundera, Oldfich Danek és a fiatal, nagyon tehetséges Josef Topol vagy Ivan Kiima színjátékai adnak rangosan hangot. Egri Viktor
