Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - FOLYÓIRATSZEMLE - Duba Gyula: Gondolatok a demokráciáról
Racionalizmus — irracionalizmus A CSSZKP KB szeptemberi plénumán bíráltam a Csehszlovák írószövetség IV. kongresszusát. Bíráltam különösen azért, ami ott hiányzott, és nem azért, ami ott történt és elhangzott. Bíráltam azért, mert túlzottan sokat foglalkozott a múlttal, és keveset vagy egyáltalán semmit a jövő koncepciójával. Azért, mert ha akadtak ott elképzelések a szabadságról és a demokráciáról, ezek zavaros elképzelések voltak, mert ha akadtak ott koncepciók, azok nem igazi koncepciók voltak, csak rég tudott tények megállapításai. Az élet, a valóság alakulása igazolta bírálatom helyességét — legalább az alapvető pontokban — Igazolta. A kongresszus gondolatai, miket az írók és a publicisták továbbfejlesztettek (különösen a Literárni listyben), nem haladják meg tovább a burzsoá- demokrácla képzetét, konkréten a masaryki köztársaság elképzeléseit. Havelnek opozí- ciós pártja, amely entellektüelekből és humanistákból tevődne össze, számomra ugyan nem ellenszenves, mert a kamaszkort juttatja eszembe. Tizenhat éves koromban voltak ilyen elképzeléseim. Sajnos, ma mindez már naivnak tűnik a számomra: a valódi ellenzéki párt egyedüli értelme a hatalomért folytatott harc. És ott, ahol a harc a hatalomért folyik, a humanisták nagyon gyorsan cápákká válnak. Végtére is maga Havel sem titkolta, hogy egy ilyen ellenzéki párt valódi értelme a hatalom megszerzése. Még meghökkentőbb Sviták elképzelése arról, hogy az ország entellektüeljeinek logot kellene formálniuk egy nyílt demokratikus társadalom vezetésére. Bizonyos, hogy az intelligencia munkájának eredményei hovatovább mindjobban befolyásolják társadalmunk fejlődésének irányát és tempóját: Ebből azonban soha nem következhet az intelligencia számára a jog, hogy az egész a társadalom ún. tutora legyen. Egy szűk csoportnak az egész társadalom fölé való helyezését már átéltük. És őszintén szólva, nem is akarnám megérni azt az időt, amikor felettem egy maroknyi entellektüel uralkodik; nagyon is jól ismerem a magam pappenheimjeit. Ennek a társadalom fölé helyeződésnek meg van a maga „elméleti hátországa". A. Kliment például azt állítja, hogy az ember számára a szabadság egyedüli lehetősége az, hogy a művészetben megvalósítsa magát. Ne haragudjanak rám, ha ezt a hozzászólást antihumánusnak minősítem azért, mert a szabadság lehetőségéből kizárja a társadalom nagy részét. Nem igaz, hogy a szabadság felé csak a művészet kapuján át vezet az út; az igazság az, hogy a rabság körét bármilyen alkotómunkával át lehet szakítani. S a kommunista mozgalom végcélja (ahogy azt én értelmezem) éppen Ilyen szabadság mindenki számára, az alkotómunka szabadsága minden termelő számára. Lehet, hogy ez valóban utópia, de nem ismerek sem szebb, sem igazságosabb elképzelést a társadalomról. És meg vagyok győződve, hogy csak az az ember korunk igazi humanistája, aki az Ilyen szabadság felé keresi az utat, aki az ilyen cél éídekében próbálja egyesíteni a társadalmát. Az utolsó két évszázad társadalmának fejlődésére vonatkozó olyan primitív látásmóddal sem tudok egyetérteni, ahogy ezt a Literárni listy utolsó számában Iván Klíma fejtegeti. Ű a 19. századot a racionalizmus századának, századunkat pedig az irracionalizmus századának nevezi. Azt mondja például, hogy a XIX. században a pszichológiáról keveset tudtak, ma pedig sokat tudunk róla. Én úgy gondolom, hogy az ilyen egészen jelentéktelen megállapítás is hamis, mert például Dosztojevszkij többet tudott a pszichológiáról, mint korunkban az emberek nagy többsége. Erről mélyen meg vagyok győződve. De térjünk a fő tárgyra — a XIX. század ugyanis éppen úgy volt a racionalizmus, mint az irracionalizmus korszaka. Többek között ez az évszázad volt a politikai felkelések, a forradalmak stb. időszaka és minden forradalom, minden nagy népi megmozdulás nagy méretű irracionalizmust is hoz magával. Az irracionalizmussal számolni kell a politikában, és el kell nyomni. Ha Klíma propagálja az irracionalizmust, mint a XX. század politikai eszközét, javaslatát következetesen végig kell gondolnia. A politikában az Irracionalizmusnak végső következményeiben elkerülhetetlenül bolygónk pusztulásához kell vezetnie. Én ezt igazán nem tudom másnak nevezni, csak kezdetleges pubertális gondolkozásnak. A civilizáció sajnos, szervezet. S ezért a szabadság nem nyilvánulhat meg abban, hogy beszélni lehet akárhol, akármit és akármikor. Már két ember (vagyis a legkisebb társadalmi mikrokörnyezet) például egy férfi és egy nő, konvenciót alkotnak, egyességet, hogy mit szabad beszélni, mikor sza-
