Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - j-a: Két kérdés Dr. Ján Gronskýnak

lásában látja a további demokratizálás magvát. A nemzetiségi problémák csak az érdeklődési létra alsó fokain jelennek meg.

Ebben a helyzetben a cseh nemzet progresszív erőiben is növekszik az aggodalom (azokban is, akik nem felejtik el újra és újra hangsúlyozni Szlovákia és főleg a szlovák kommunisták szerepét a januári fordulatban), hogy a nyomás, amely Szlovákiából a letűnt párt- és államvezetés ellen feszült, nem csupán nemzeti nyomás volt-e, amelyből hiányzik a szocialista demokratikus tartalom, tehát az, amit demokratizálásnak nevezünk, nem áll-e meg Szlovákiában a föderáció követelésénél, amely mögött távolról sem csak szocialista, haladó erők állnak. Megvallom őszintén, hogy néhány tévériport (Devín, Bradlo) csak növelte ezeket az aggályokat. Az emberek tőlem kérdezgetik: mit jelent az, hogy „Slovensko Slovákom“? (Szlovákiát a szlovákoknak). Ezeket a tényeket is figyelembe kell vennünk.

A föderatív csehszlovák állam is a csehek és a szlovákok közös állama lesz, tehát a cseh megújhodásnak ugyanúgy érdeke, hogy az adott pillanatban Csehország területén is érvényesítse Csehszlovákia föderaíizációjának a követelményét, amely a demokratizálástól és a cseh nemzet nemzeti érdekeitől is elválaszthatatlan — ahogy a szlovák politikai megújhodásnak is érdeke, hogy a föderalizálással egy időben követelje a szlovák állami, politikai, gazdasági és társadalmi élet principiális megváltoztatását mélyen szocialista, demokratikus és humánus értelemben.

2. Megítélése szerint a következetes demokratizálás a föderatív államszerkezet keretében a köztársaság területén élő nemzetiségek számára is biztosítani fog-e minden demokratikus polgár- és szabadságjogot, minden vonatkozásban (nemzeti bizottságok, tudományos intézmények, esetleg egyetem, állandó magyar színház, stb.)?

Az alapvető szabadságjogokat már a nem legsikerültebb 1960-as csehszlovák alkotmány is a Csehszlovák Szocialista Köztársaság valamennyi polgárának nemzetiségi hovatartozásától függetlenül biztosítja. Ezek a jogok a német nemzetiségű polgárokat is megilletik. Más kérdés a nemzetiségi kisebbségi jogok problémája, amelyeket az alkotmány csupán a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgároknak biztosítja — s nekik sem teljes terjedelmükben. A német nemzetiségű állampolgárok kimaradtak a sorból — azzal az indokolással, hogy nem alkotnak „kompakt nemzetiségi csoportot“. Ez a fogalmazás — enyhén szólva — kevéssé meggyőző, különösen ha meggondoljuk, hogy 1960-ban 140 000 német (de csak 55 000 ukrán és 68 000 lengyel) nemzetiségű állampolgár élt nálunk. Még ma is él itt mintegy 130 000 német. Minden demokrácia természetes tulajdonsága (mennyivel inkább a szocialista demokráciáé), hogy ilyen nagy számú nemzetiségi csoportnak minden lehetőséget és eszközt megad az anyanyelvi művelődéshez, a kulturális fejlődéshez, a nemzetiségi jogok érvényesítéséhez az állami és politikai életben.

Természetesnek tartom hát, hogy az országunkban élő nemzetiségek helyzetének soron következő alkotmányos rendezése nemzetiségi érdekeik teljes tiszteletben tartásából induljon ki.

Az Önök által feltett kérdésre, amelynek lényege nyilván a zárójelben felsorolt példákban van, csak akkor adhatjuk meg a teljes választ, ha az alkotmányosan biztosított jogot elválasztjuk kihasználásának konkrét formáitól. Más szóval (s ez — számukra való tekintettel — elsősorban a magyar nemzetiségű polgárokat illeti): nem arról van szó, hogy magyar polgártársainknak megvan-e a joguk saját tudományos intézményekre, egyetemre, állandó színházra (mert a joguk kétségtelenül megvan rá), hanem arról, hogy milyen mértékben tekintik majd szükségesnek vagy célszerűnek, hogy nemzeti érdekből ezt a jogukat érvényesítsék.

Ebből a szempontból világos aztán, hogy eltérők lesznek a vélemények az egyes követeléseket illetően. Az állandó magyar színház követelése például szerintem célszerű és megvalósítható. Ami azonban a magyar tudományos intézményeket vagy az egyetemet illeti, a dolog távolról sem olyan egyszerű. Bizonyos lehetőségek kétségtelenül volnának itt — például magyar pedagógiai fakultás, vagy néhány erősen specializált tudományos intézmény létesítése, amely közvetlenül a magyar kultúrával, nyelvvel, folklórral stb. — foglalkozna Dél-Szlovákiában. Abszurdumnak tekintem azonban magyar orvosi fakultás vagy — mondjuk — makromolekuláris vegykutató intézet létesítését Szlovákiában. Éppen itt derül ki, hogy különbség van a jog és a jog érvényesítésének az igénye között.

Magyar polgártársainknak mindenképpen nemzeti érdeke az ilyen fakultások és intézetek valódi szükségének és minőségének, azaz színvonalának a szempontja. S ezt a magyar nemzetiségű polgártársak erejével nyilván nem lehetne biztosítani. Továbbá: a magyar nemzetiségű állampolgárok érdeke, hogy teljes polgári egyenjogúságukat az egész köztársaság területén érvényesíthessék, azaz tökéletesen bírják a mellettük élő nemzetek nyelvét, ismerjék történelmét, műveltségét és kultúráját, azaz hogy valóban