Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
sehol ittas embert. Egész ott-tartózkodásom alatt nem láttam. Különös ország — állapítom meg újólag. Egy átjárónál a szőke rendőrkisasszony ránk fütyül. Beléptünk a pirosba. — Ezekről írjon színdarabot — figyelmeztetem kísérőmet. — Ezekről a csinos, szép zsidó lányokról. — Ezek nem zsidók... ezek izraeliek — kapom a rendreutasítást elég élesen. Igen, ezt már hallottam. Rokonom tizenhat éves fia kioktatott: — Ti vagytok zsidók, ott, Európában, Amerikában ... Mi itt... izraeliek vagyunk! Hát igen! Ez az ifjúság hangja, azoké, akik nem bírják megérteni, és nem akarják megbocsátani a szerencsétlen hatmilliónak, hogy ellenállás nélkül, baromi megadással menetelt marhavagonok felé, gázkamrákba, hogy megássa önnön sírját... Álláspontjukat máshol nacionalizmusnak nevezném. A helyszínen inkább nemzeti idealizmus jellege van, amit a háborús várakozás érthető módon még jobban felfokoz. Szerintük zsidónak lenni kellemetlen végzetszerűség. Izraelinek lenni — jogállapot. A vendéglőben, ahol ebédeltünk, csakis magyar szót hallok. Ogy rémlik, hogy Budapest, Szeged, Debrecen után Tel Aviv a legnagyobb magyar város. A kiszolgálónő is magyar. Színésznő volt valamikor Budapesten. De már régen. Akkor még aligha volt ilyen gömbölyded. A volt színésznő kissé unott arccal teszi elénk az étlapot. Nagyon is beleéli magát szerepébe. Éppoly közönyös és fáradt, mintha pincérnő lett volna Magyarországon is. Magas, szőke, bródy- sándor-képű férfi érkezik. Ez grafikus — magyarázza ismerősöm . .. volt odahaza ... egészítem ki a mondatot. Hát igen! Kevés ember műveli itt is azt, amivel szülőhazájában foglalkozott. Dr. G. A. ügyvéd volt Pesten. Most Beersevában a vízműveknél dolgozik. D. A. gépészmérnök. Itt a haifa—Tel Aviv-i vonatot vezeti. B. A. bérelszámoló... most pék! De ezért nem zúgolódik senki. Senkitől se hallottam, hogy — bezzeg, amikor még... Izrael földje immár nem az ígéret földje számukra, hanem a türelem, a megnyugvás országa. A leszűrt tanulságok földje, az ellentmondások világa. Hatalmas, modern üvegpaloták tövében néhány deszkából összebarkácsolt cipészműhely. Luxusszállodák előtt valamikor jobb napokat látott pereces... — Rontja a városképet — jegyzem meg ... — Viszont megél belőle — kapom a választ. — Ha valaki megfizeti az adót, oda állhat, ahova akar. Hát igen... az adó... adóhivatal! Szidják eleget. Hatvan százalékot szed a tiszta jövedelem után. Most mégis sorban állnak előtte. Hordják oda a pénzt. Mert a háború sokba kerül. Védekezni pedig muszáj! Az ellenzéki pártvezér így nyilatkozik: — Ki nem állhatom Dájánt. Mihelyt rendeződik a helyzet, megint ellene szavazok. De most teszem, amit mond! A bigott szekta, amely évezredek óta útját állja a haladásnak, és vallási fanatizmusában tagadja a harcot és a fegyvert, utcája bejáratához szombatokon torlaszokat állít, nehogy gépkocsi zaja megszentségtelenítse az ünnepét (sőt, ha úgy jön, meg is kövezik a betolakodót), most ásót, kapát vesz a kezébe, és védelmi árkokat ás — szombaton! Nagyszakállú, tincses, kaftános főpapjuk bőjtől és imádkozik — diplomatáik sikereiért... Nem, nem az angyalok földje, amit taposok, acsarkodnak, áskálódnak, gyűlölködnek itt is az emberek, de nem feledik a tanulságokat, és ebben rejlik az erejük. Olga varrónő a Rév Bohdanovon. Számomra arról nevezetes, hogy tőle hallottam először Ilse Koch nevét. Olga szemtanúja volt, amikor a nevezetes kápó kutyáival tépetett szét egy kislányt, mert az a villanyárammal töltött kerítés drótszegei között átvette apja levelét. Ilse a haldokló leány fejét csizmája sarkával kásává tiporta. Olga nem tud szabadulni a képtől. Meg az égett hús szagától, a villanyárammal töltött kerítésekhez tapadó öngyilkosok arckifejezésétől. Negyvenhatban vándorolt Izraelben lakó testvéréhez, azt hitte, itt könnyebb a feledés. Sógora ötvenhatban elesett a szíriai határon. Olga nem ment férjhez, anyagilag támogatta a testvérét, segített felnevelni a gyerekeit.
