Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja

Dávid Taréz

lRészlet egy útirajzból)

írásom elején jeleztem, hogy indulásomkor otthon hagytam a szempontjaimat, nehogy összekuszálják tárgyilagosságomat, viszont becsomagoltam jegyzetfüzetemet, melybe frissen kívántam feljegyezni benyomásaimat. Nos — mire Haifa körvonalai bontakozni kezdtek a távolban, jegyzetfüzetem még mindig üresen lapult valamelyik csomagom fenekén, mig agyamban régi és új, idegen és saját szemléletek hemzsegtek.

Elsősorban két nézet viaskodott bennem. Az egyik, mely nem hagyta annak idején, és nem engedte soha elhagynom szülőföldemet. Még akkor sem, amikor barátaimat, rokonaimat a fasizmus okozta sérelmek — bizalmatlanságtól fűtve

— űzték, hajtották. A másik szemlélet — a nem zsidó Lola Lacziczkáé volt, aki otthagyott hazát, szülőt, testvért, barátokat, hogy férjével, a zsidó villany- szerelővel esküvője után Izrael földjére vándoroljon. Hozzá tért vissza öthónapi látogatás után az ,,Anna-Mariá“-n. Apja Lublin környéken nyugdíjazott vasutas, fivérei az iparban dolgoznak.

— Nem félsz? — kérdeztem tőle ismeretségünk folyamán többször.

— Csomu? — nézett rám tisztafényű kék szemével Lola. (Mi ketten valamilyen összetákolt szláv keveréknyelven értekeztünk.)

— A háborútól.

— Vojna je. Vojna nikdy neprestala ...

— Igaza van — avatkozott társalgásunkba a magyar származású izraeli Dr. G. A. — Amennyiben a lövöldözések, határincidensek háborút jelentenek, akkor az ötvenhatos háború tulajdonképpen még be sem fejeződött.

Ilyen kijelentések alkalmával, a hazulról hozott szemléleteim belevillogtak a szemembe. — Érdekes, minden arcról félelem olvasható le, az utasok fojtott szorongásától szinte fűlik az óriási hajótest, ez a két izraeli pedig nyugodtan nézi az eget... Ök, csakis ők biztosak abban, hogy nem lesz háború. Mi lehet vajon varázsa a földnek, mely nem hatott rám soha olyan erővel, hogy megtagadjam érte Vörösmartyt. Hogy minden megpróbáltatáson túl képes vagyok, és mindig csakis arra vagyok képes, hogy embertársaimat cselekedeteik alapján értékeljem, és soha ne keressem bennük azt, ami megkülönböztet tőlük, de mindig csak azt, ami bennünk közös.

Érzelmeim zűrzavarában elfogódottan figyeltem, hogyan bontakozik ki a hegyhez simuló kikötőváros képe.

— Kár, hogy nem este érkezünk — jegyezte meg Lola. — A kivilágított Haifánál nincs szebb látvány a világon.

A kivilágított Nápolyra gondolok, és nem tudom, hogy nevetségesnek tartsam-e az Izraelbe szakadt lengyel nő elfogudtságát, avagy irigyeljem, amiért olyan őszintén tud új hazájáért lelkesedni. Én csupán fájó irigységet éreztem.

láthatatlan csodák útja