Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Kundera, Milan: A nemzeti kultúráról

Voltaire-nak Helvetiushoz írt levelében ez a pompás mondat áll: „Nem értek egyet azzal, amit ön állít, de holtom napjáig védelmezni fogom a jogát, hogy állíthassa." Ez az újkori kultúra leglényegesebb erkölcsi princípiuma. Aki történelmileg ez elé a princípium elé tér vissza, az az újkorból a középkorba lép. A nézetek bármilyen elnyomása — még a helytelen nézetek erőszakos elnyomása is — következményeiben az igazság ellen irányul, mert az igazságot csak az egyenjogú és szabad nézetek dialógusában lehet elérni. Minden beavatkozás a gondolat és a szólás szabadságába, bármilyen diszkrét is az ilyen cenzúra technológiája és elnevezése, a huszadik század szégyene, s a mi nekilendülő irodalmunk béklyója.

Egy dolog ugyanis kétségtelen: ha művészetünk fejlődésnek indult, azért tehette, mert a szellemi szabadság kitágult. A cseh irodalom sorsa ebben a pillanatban a szellemi szabadság mértékétől függ. Tudom, hogy mihelyt szóba kerül a szabadság, az emberek egy része szénanáthát kap, és azt veti ellene, hogy a szocialista irodalom szabadságának is vannak határai. Persze, hogy minden szabadságnak vannak határai, amelyeket már a kor előítéletei, tudása, műveltsége stb. megszab. Csakhogy egyetlen új, progresszív korszak sem eleve a korlátaival definiálta magát. A reneszánsz nem racionalizmusának korlátozó naivitásával határozta meg magát, azt majd csak a történelmi távlat fedte fel, hanem a korábbi határok racionalista átlépésével. A romantika a klasszicista kánonhatárok átlépésével definiálta magát és azzal az új tartalommal, amelyet ezeken a határokon túl birtokába vehetett. S ugyanígy a szocialista irodalomnak sem lesz pozitív értelme mindaddig, amíg nem fog hasonló felszabadító átlépést jelenteni.

Csakhogy nálunk még mindig nagyobb erény a határok őrzése, mint átlépése. A legkülönbözőbb pillanatnyi társadalmi és politikai körülmények hivatottak igazolni a szellemi szabadságjogok különféle korlátozását. A nagy politika azonban az, amely a korszakos érdekeket a pillanatnyi érdekek fölé rendeli. S a cseh kultúra nagysága a cseh nemzet számára korszakos érdek.

Annál inkább, mert ma egészen rendkívüli lehetőségek állnak előtte. A XIX. században nemzetünk a világtörténelem perifériáján élt. Ebben a században viszont benne él a közepében. A történelem középpontjában élni, tudjuk, nem kellemes. Csakhogy a művészet csodatalaján minden gyötrelem aránnyá változik. Ezen a talajon például a sztálinizmus keserves élménye is paradox és pótolhatatlan haszonná változik. Nem szeretem, ha valaki egyenlőségjelet ír a „fasizmus“ és a „sztálinizmus“ közé. A nyílt antihumanizmusra épített fasizmus a legegyszerűbb morális helyzetet alakította ki; a humánum princípiumait és erényeit érintetlenül hagyta, mert ezek antitéziseként lépett fel. A sztálinizmus viszont egy nagy humánus mozgalom örököse volt, amely még a sztálini kóron belül is sok eredeti eszméjét, álláspontját, jelszavát, szavát és álmát megtartotta. Látjuk, hogyan fordul egy ilyen humánus mozgalom az emberek szeme láttára az ellentétébe, és ránt magával minden emberi erényt, hogyan változik az emberiség szeretete emberi kegyetlenséggé, az igazság szeretete denunciővá stb., stb. s ez hihetetlen látványt nyit az emberi értékek és erények legbenső lényegére. Mi az, hogy történelem, mi az, hogy történelmi ember, s egyáltalán mi az, hogy ember? Ezek közül egyetlen kérdésre sem lehet ugyanazt a választ adni ez előtt az élmény előtt, mint azután. Senki sem lépett ebbe a történelembe úgy, ahogy kilépett belőle. De nemcsak a sztálinizmusról van szó. Ennek a nemzetnek egész története demokrácia fasiszta rabság, sztálinizmus és szocializmus között (tetézve még az egészen sajátos nemzeti problematikával). Minden lényeges elemet felölel abból, ami a XX. századot huszadik századdá teszi. Ez talán hozzásegít bennünket, hogy lényegesebb kérdéseket tegyünk fel, hatalmasabb mítoszokat teremtsünk, mint azok, akik nem mentek át ezen az anabázison. Lehet, hogy ez a nemzet többet tapasztalt, mint más nemzetek, s ha géniusza éber volt, lehet, hogy többet is tud. Ez a többtudás változhatna át az említett régi határok felszabadító átlépésébe, az emberről és az emberi sorsról szerzett tudásunk határainak az átlépésébe, s ezzel adhatnánk értelmet, felnőtt tartalmat és nagyságot a cseh kultúrának. Mindez talán egyelőre inkább esély, inkább lehetőség, de sok mű, amely a legutóbbi években született, máris bebizonyította, hogy az esélyek teljesen reálisak.

Csakhát újra fel kell tennem a kérdést: Tud-e a ml nemzeti közösségünk ezekről az esélyekről? Tudja-e róluk, hogy ezek az ő esélyei? Tudja-e, hogy a történelmi alkai-