Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Kundera, Milan: A nemzeti kultúráról

két a szó legeredetibb értelmében vett nemzeti cselekedetnek tekinti. Šalda nem téved Hiszen Schauer végre is csupán kiélezte, amit a felvilágosodás minden nagy alakja tudott. Palacký írja: „Ha nemzetünk szellemét nem emeljük a szomszédainkénál, természet adta hajlékunkat sem sikerül megvédenünk." S Neruda: „Előáll a kötelesség, hogy nemzetünket magasabb világi öntudatra és műveltségre emeljük, s ily módon ne csupán az elismertetését segítsük elő, hanem létét is biztosítsuk."

Magát a nemzet létét a felvilágosodás alakjai feltételként azokhoz a kulturális értékekhez kötik, amiket a nemzetnek meg kell teremtenie. S ezeket az értékeket nem közvetlen nemzeti hasznukkal, hanem ahogy akkor mondták, összemberi mértékkel akarják mérni. A világ része, Európa része akarnak lenni. Szeretnék ebben az összefüggésben rámutatni a cseh irodalom egy sajátos vonására, amely más irodalmakban igen ritka alkotó típust alakított ki, a fordító fontos, sőt vezető irodalmi egyéniség típusát. Hiszen, ha úgy vesszük, a Fehérhegy előtti évszázad legnagyobb irodalmi alakjai, ftehoŕ Hrubý z Jeleni, aki Erasmust elsőként fordította a világon, Daniel Adam z Veleslavína, Jan Blahoslav fordítók voltak. A felvilágosodás kori cseh nyelv alapjainál ott áll Jungmann híres Milton-fordítása, fordításirodalmunk máig az elsők egyike a világon, s a fordítók súlya nálunk egyenlő az irodalmi egyéniségek súlyával. A fordítások nagy szerepének értelme világos: a cseh nyelv éppen a fordításokon alakult és nőtt fel teljes értékű európai nyelvvé, európai fogalomrenddel, s másodszor, éppen a fordításirodalom révén teremtették meg a csehek cseh nyelven írt európai irodalmukat, és alakította ki magának az irodalom a cseh nyelven olvasó európai olvasót.

Az ún. klasszikus történelemmel büszkélkedő európai nagy nemzetek számára az európai kontextus természetes dolog. A csehek azonban az ébrenlét korszakait az álom korszakaival váltogatták, történelmükben az európai szellem néhány lényeges fejlődési szakasza elsikkadt, s maguk voltak kénytelenek az európai kontextust mindig újra közvetíteni, elsajátítani, megteremteni. Soha semmi sem volt a csehek számára természetesen adott, sem a nyelv, sem az európaiság. Európai hovatartozásuk is örökös vagy — vagy; vagy hagyják, hogy nyelvük puszta európai nyelvjárássá, kultúrájuk pedig puszta európai folklórrá silányuljon, vagy az európai nemzetek egyikévé válnak, s vállalják mindazt, ami ezzel jár.

Csak a második változat biztosítja az igazi létet, de éppen ez teszi súlyos próbára a nemzetet, amely ereje nagyobbik részét az alapok építésére volt kénytelen fordítani, kezdve a középiskoláktól egészen az enciklopédiáig. Ennek dacára már a XX. század elején, különösen a két háború között sor kerül a cseh kultúrának eddig kétségtelenül a legragyogóbb virágzására. Ezen a kis húsz esztendőnyi felületen a zseniális emberek egész serege alkot egymás mellett, s ezek szédítő rövid időn belül Komenský kora óta először emelték a cseh kultúrát minden egyediségében európai magaslatra.

Ez a nagy korszak azonban, amely annyira rövid volt, még mindig sokkal inkább az ifjúság, mint az érettség kora: a cseh irodalomnak még túlnyomóan lírai jellege volt, ez volt a nekifutás, és semmire se volt nagyobb szüksége, mint hosszú, nyugodt és folyamatos időre. Megszakasztani egy ilyen zsenge kultúra fejlődését előbb az okku- pációval, majd rögtön a sztálinizmussal, együttvéve majd egy negyed századra elszigetelni a világtól, elsorvasztani sokféle belső hagyományát, leszállítani a silány propaganda szintjére — mindez olyan tragédia volt, amely a cseh nemzetet újra és végérvényesen Európa kulturális perifériájára tolásával fenyegette. Ha a cseh kultúra épp az utóbbi néhány évben újra nekifutott, ha ma kétségkívül ő a nemzeti cselekvés legsikeresebb szakasza, ha sok kiváló műalkotás született, s ha a kultúra néhány ágazata, mint éppen a cseh film történetének eddig leggazdagabb virágzását éli, úgy ezt az utolsó évek legfontosabb nemzeti eseményének kell tekintenünk.

De tud-e erről egyáltalán a mi nemzeti közösségünk? Tud-e erről, hogy felkínálkozott a lehetőség, hogy kapcsoljunk az irodalom két háború közti nagy ifjúkorára, s hogy ez megismételhetetlen alkalom? Tudja-e, hogy kultúrájának sorsa az ő sorsa is? Vagy ma már érvényét vesztette volna a felvilágosult írók meggyőződése, hogy erős kulturális értékek nélkül nincs a nemzeti létnek semmi biztosítéka?

A kultúra helyzete a nemzet életében a felvilágosodás óta kétségtelenül megváltozott, s ma aligha fenyeget a nemzeti elnyomás veszélye. Mégis úgy gondolom, hogy számunkra a kultúra egy csöppet sem veszített nemzetigazoló és -biztosító szerepéből, mára sem. A XX. század második felében megnyíltak az integráció nagy távlatai. Az emberiség történelme először állt össze egységes világtörténelemmé. Kis egységek na