Irodalmi Szemle, 1968

1968/6

terkéltségmentes eszközökkel lehet kifejezni. A formának mindig és mindenütt csak a leglényegesebb részét emeli ki, csak azt, ami a tartalom szempontjából alapvető. Jellemző vonása szobrainak ezáltal az, hogy bármennyire kis méretűek, tömörségükkel a monumentalitás hatását keltik, ami egyébként szobraira általában jellemző. Mind humanisztikus (mert jobb kifejezést alig találhatnánk) tiltakozások az emberi szenvedés, az elnyomás, a fájdalom, s egyben a háború borzalmai ellen. Lázadás tehát mindazzal szemben, ami ellen a haladó emberiség harcol. Az érzései a tömegek érzéseinek a kifejezői. Drámai erejű pl. az az egy tömbből faragott egylábú rokkant, aki szinte egymaga képviseli az egész emberiség tiltakozását a háború ellen. Gyakran inkább csak jelzi a mondanivaló tartalmát, de ezt oly frappáns módon teszi, hogy ezzel nagyobb feszültséget tud előidézni, mint a fölösleges széles, nagy gesztusokkal. A „Rács“, avagy a „Háláiba menetelők“ című munkáin is a sűrített forma fokozza a drámaiságot. Megemlíthetjük a „Charaont“, vagy a „Sirató asszonyt“. Az elsőnél a folyó ritmikus hullámzása érzékelteti azt, hogy a szigorú csónakos a világ kezdete óta a világ végéig űzi szomorú mesterségét. A „Sirató asszony“ tömörsége a maga egyszerűségével a fájdalom kifejezője, melyet az asszony mélyen magába

Németh Kálmán: Vörösmarty szobra Fóton

*

zár, s mégis, mi is vele érzünk. Ezeknél a műveknél is azt érezzük, hogy a forma egyszerűsége a tartalom minél nagyobb kidomborításának az eszköze, de azt is, hogy csak egy farönk természetes adottságai nyújthatnak erre lehetőséget. Alkalmazkodik az adott formákhoz és lehetőségekhez, s így helyesnek kell tartanunk azt a megállapítást, hogy arra törekszik: „megmaradjon a fa lelke“. Nem tagadhatjuk, hogy sok művét áthatja a misztikum. Ilyen pl. a „Tiltakozás“ Ez a mű a szenvedést, a fájdalmat, az elnyomásban még mindig összetört emberi sorsot ábrázolja. S ami fontos, a szinte végsőkig leegyszerűsített formában eleveníti meg a tragikumot. Milyen ellentétek! A szobor szemlélői szinte megborzongnak, s mégis azon vitatkoznak, hogy miért szép ez a szobor. Torzít-e, nagyít-e? Néha igen, mert erre a hangsúlynál szükség van, de sohasem cselekszi ezt visszataszító túlzással. Madonnái az anyaság szimbólumai, melyek erősen népi hagyományokra támaszkodnak. Zárt formáik, tompa színezésük — mert műveit sokszor színezi — a boldog anyaság legőszintébb kifejezői. Ezek után természetes, hogy számtalan művéből szinte árad a derű, a jókedv. Ezt a derűs honoulatot azonban csak az a művész tudja megeleveníteni, aki ismeri a nép lelkének tisztaságát, az egyszerű életet és a makulátlan természetet. A szemlélőt sohasem za- zarja meg az, hogy egyik-másik szobrán kidudorodik egy természetes göcs, mert ezt ellensúlyozni tudja oly formamegoldással, mely egy harmonikus egységet hoz létre. S ugyanakkor, amidőn bizonyos fokú archaiz- musra törekszik, mégis modern, mert hiszen mindig az egyszerű síkokat keresi. Nincs olyan szobra, melyen fölösleges mozgás, mesterkélt páthosz érzelgős hatásvadászatra törekedne. Mellszobrain is megdöbbentő módon jelentkezik előttünk az illető alak karaktere és egész lelki élete.

Restaurátori munkásságával kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy számtalan középkori szobrot mentett meg a pusztulástól. A szlovákiai magyar olvasókat érdekelni fogja, hogy az Esztergomban levő s a háborúban megsérült garamszentbenedeki „Űrkoporsót“ két hónapi munkával hozta rendbe.

Németh Kálmán művészetének elemzésére még sok oldalt lehetne szentelni, sajnos erre nincs lehetőség. Elégedjünk meg csak annyival, hogy elismert és méltó utóda a szepességi fafaragó iskolának. Talán erre gondolt, amikor megfaragta elgondolkodtató művét, az „Ars longa vita bre- vis“-t...

Dr. Nagy Barna, Budapest

____;