Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FOLYÓIRATSZEMLE - Jean Paul Sartre a zsidókérdésről

gében manicheizmus. A világ folyását mint a Rossz és a Jő princípiumának harcát magyarázza.

Milyen az antiszemita és a demokrata viszonya a zsidókérdésben? A demokrata állítólag barátja a zsidónak, de a valóságban nem több „nyomorult védőangyalnál“. Az antiszemita és a demokrata szüntelen dialógust folytat anélkül, hogy valaha is megértenék egymást, vagy észrevennék, hogy nem ugyanarról beszélnek. A demokrata óvja a zsidót mint embert, de mint zsidót megsemmisíti. Szemben azonban az antiszemitával, önmagától nem fél. Fél viszont attól, hogy a zsidóban „feltámad a zsidóöntudat“, ahogy attól is fél, hogy a munkásban feltámad az „osztályöntudat“. „Nincsenek zsidók“, mondja, „zsidókérdés nem létezik“. Ez annyit jelent, hogy igyekszik elválasztani a zsidót a vallástól, a családjától, etnikai közösségétől, és begyömöszölni valami demokrata tégelybe, amelyből egyedül és csupaszon jön ki, mint egyes és elárvult részecske, amely semmiben se különbözik a többi részecskétől. A legliberálisabb demokratában is felfedezhető az antiszemitizmus árnyalata. Olyan mértékben ellensége a zsidónak, amilyen mértékben a zsidó zsidóként gondolkodik.

„Az antiszemita — hangsúlyozza Sartre — azt veti a zsidó szemére, hogy zsidó. A demokratának az fáj, hogy a zsidó zsidónak tartja magát. A zsidó nyilván nem érzi magát a legjobban üldözője és védelmezője között: Így helyénvaló, hogy megkérdezzük: létezik-e egyáltalán zsidó? S ha igen, ki ő? Zsidó-e elsősorban, vagy ember? A probléma megoldása a zsidók teljes kiirtásában vagy teljes asszimilálásában rej- lik-e? Vagy valami más megoldás is akad?“ Sartre, mielőtt megpróbálna választ adni ezekre a kérdésekre, megállapítja, hogy az embert elsősorban mint bizonyos „helyzetben létező“ lényt kell definiálnunk. Eszerint az emberek annyiban különböznek egymástól, amennyiben különbözik a helyzetük.

Egy-egy történelmi közösség elsősorban nemzeti ős vallási jellegű. A zsidó társadalom, mely egyik is volt, másik is, fokozatosan elvesztette konkrét jegyeit. Szívesen neveznénk absztrakt történelmi közösségnek. Szétszórtsága a közös hagyományok széthullását is jelenti. Húsz évszázadon át tartó szétszórtsága és politikai tehetetlensége miatt nem lehet történelmi múltja. Ha igaz, amit Hegel mond, hogy a közösség olyan mértékben történelmi, amilyen mértékben emlékezetében él a történelme, akkor a zsidó közösség a legkevésbé történelmi az összes társadalmak közt, mert csak hosszú már- tíromságára, vagyis hosszú passzivitására emlékezhet. Mi az hát, ami a zsidó egység látszatát kelti? Izrael fiait sem a múlt, sem a vallás, sem a haza nem tartja össze. Ha mégis összetartja valamilyen közös kapocs, ha mind kiérdemelték a zsidó nevet, azért, mert helyzetük a zsidók közös helyzete, vagyis olyan társadalomban élnek, amely zsidónak tartja őket. Sartre szerint a zsidók képesek a modern nemzetekkel való teljes asszimilációra, de a köztudatban úgy élnek, mint akiket ezek a nemzetek nem akarnak magukba olvasztani.

Ma a zsidók szemére vetik, hogy „nem produktív“ foglalkozásokat űznek, s közben aligha gondol valaki is arra, hogy látszólagos autonómiájuk egy-egy nemzeten belül abból ered, hogy kezdettől fogva ilyen foglalkozásra kényszerültek, mert minden egyébtől eltiltották őket. „Ugyanis nyilván nem túlzás — írja Sartre —, ha azt mondjuk, hogy a zsidót a keresztények teremtették“, akik (megbélyegezve őket a „pénzzel kereskedés“ miatt, amivel a keresztény embernek nem volt szabad „beszennyeznie“ magát, rájuk sütve Krisztus meggyilkolásának bűnét s ezen át általában a gyilkos nevet, holott Krisztust a rómaiak gyilkolták meg mint politikai agitátort) maguk okozták, hogy hirtelen lelassult, majdnem megszűnt a zsidók asszimilálása.

Ha tudni akarjuk, mi a mai zsidó, a keresztények lelkiismeretéhez kell fordulnunk. Ne azt kérdezzük, hogy „mi a zsidó“, hanem azt, hogy „mit csináltál a zsidóból?“.

Sartre a zsidót mint jelenséget így definiálja: „A zsidó olyan ember, akit a többiek zsidónak tartanaié... Ebben az értelemben a demokratának igaza van az antiszemitával szemben: mert az antiszemita csinál belőle zsidót. Hiba volna azonban azt hinni, hogy minden bizalmatlanságot, kíváncsiságot, leplezett ellenségességet, amivel az izraeliták szemben találják magukat, le lehet redukálni egyes jelháborodott elemek ritka megnyilatkozásaira. Amint láttuk, az antiszemitizmus elsősorban egy primitív, vak és alaktalan közösség megnyilatkozása, amely lappangó állapotában a törvények által szabályozott társadalmakban is tovább tart. Ezért nem szabad azt hinnünk, hogy megszüntetésére elég egy nemes jellángolás, néhány jó szó vagy egy tollvonás. Olyan ez, mintha azt képzelnénk, hogy kiküszöböltük a háborút, ha egy könyvben leleplezzük