Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - FOLYÓIRATSZEMLE - Kövesdi János: Ész és lelkiismeret
folyóiratszemle ész és lalkiismerei A Literárni Listynek, a Csehszlovák írók Szövetsége ú) hetilapjának március elsején megjelent első száma (melyet már a régi Literárni noviny teljes egészében rehabilitált gárdája szerkesztett), hű tükre annak a nagy eszmei-politikai vívódásnak, amely a IV. írókongresszus óta folyik, kétségkívül a szocialista demokrácia elmélyítése érdekében. A lap első számára a szenvedélyes igazságkeresés jellemző, még akkor is, ha a szerzők sokszor allegőrikus formában próbálják kifejezni gondolataikat. „Eppur si muoveí“ — kiált fel Eduard Goldstücker, az írószövetség elnöke, „az ész és a lelkiismeret“ diadalát s a szövetség hetilapjának „halottaiból feltámadását“ üdvözölve: „Szeretném, ha szavam az olvasók elméjében feltámasztaná a perc, az esély egyszeriségének élményét, amelyet a történelem ad nekünk, hogy egyszer, ha elül a harag vihara, először a történelemben megpróbáljuk hü frigyre léptetni, ami elválaszthatatlanul egymáshoz tartozik: a szocializmust és a szabadságot." A lap közli Karéi Kosík Esz és lelkiismeret című fejtegetését, amely részben elhangzott a csehszlovák írók IV. kongresszusán. Kosík a XV. század „nagy cseh értelmiségét idézi“, aki ezt Irta a börtönből: „Egy teológus azt mondta nekem, hogy csak akkor lehet számomra minden jó és megengedett, ha alávetem magam a zsinatnak — s hozzátette: — Ha a zsinat kijelentené, hogy csak egy szemed van, bár kettő van, kötelességed lenne a zsinattal együtt vallani, hogy úgy igaz. — Így feleltem: — Ha az egész világ ezt állítaná, én a mostani eszemmel akkor se tudnám eltűrni lelkiismeretem tiltakozása nélkül." Koslk e példázat alapján fejti ki, hogy az ész és a lelkiismeret felbonthatatlan egységet alkot, s csak ebben az egységben válhat az emberi lét alapjává, márpedig Kosík szerint a modern korok számára gyanús e két dolog összefüggése. A gyanú és a gyanakvás rossz tanácsadó ott, ahol az igazság és annak problémái kerülnek szóba. A realista semmibe veszi a lelkiismeretet az ésszel szemben, benne mindig az ész kerekedik felül. De annak az észnek, amely a realista okoskodásában elnyomja a lelkiismeretet, csupán a neve közös az igazi ésszel; nem más, mint személyi kalkuláció, a magánérdek szolgálata. A realista azért nyomja el „lelkiismerete tiltakozó szavát“, hogy mindent megkaparintson, de kicsinyes csörtetésében mindent elveszít, az eszét s a lelkiismeretét is. „Elveszíteni az eszünket és a lelkiismeretünket annyit jelent — mondja Kosík —, mint elveszíteni emberségünk alapját." Aki felcserélte az eszét a magánérdekeivel, és elnyomta, vagyis rossz lelkiismeretre változtatta a lelkiismeretét, az esztelen és lelkiismeretlen. Az ilyen ember mindent elveszített, és semmit se nyert. Jelentéktelen emberré vedlett, olyanná, aki fölött a semmi lett úrrá. S mivel tudjuk, hogy a semmi, az nihil, az ész és lelkiismeret nélkül való ember igazi nihilista. Az első szám nem kevésbé súlyos cikke Ernst Fischer A kor tudata című tanulmánya, melyet az irodalom, a művészeti realizmus és a hatalom néhány kérdésének szentel. „Az irodalom — írja — a legartikuláltabb művészet, s a felvilágosodás óta kritikája annak, amit adott." Az irodalom a maga módján, a legkülönbözőbb módokon, „a nemzet lelkiismerete és a kor tudata. Ez azonban nem definíció, mert az irodalmat a maga állandó változásában, a formák cserélődésében rendeltetésük sokcélúságában és gazdagságában lehetetlen meghatározni. Ugyanakkor a modern társadalmakban — sem nyugaton, sem keleten — nem lehet belőle kirekeszteni a kritikát." Fischer az irodalom küldetését röviden így fogalmazza meg: „Látszólag minden rendben van, mintha az egész rendszerekbe merevedett volna; s az irodalom nyugaton és keleten egyre sürgetőbben tudatosítja, hogy egyik fő feladata: szembeszállni ezzel az állapottal, szétzúzni az intézményesített valóságot és utat nyitni a jövő felé, még ha a jövőbe nyíló ajtó igen-igen szűk is."