Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő: Vass László

olvasói táborában“ — idézi Vass László Tichy Kálmán cikkét, s megjegyzi, hogy „amint értesülünk, a Magyar Írás folytatni fogja Tichy Kálmán népművészeti tanulmányainak közlését."

De a népművészet ápolásában is fedez fel Vass László olyan lehetőséget, amely az itt élő népeket közelebb hozza egymáshoz. A „Gyöngyösbokréta“ budapesti bemutatkozását kommentálva így Ír: „A budapesti színpadokon felmutatott paraszti Gyöngyösbokrétának azért örvendünk annyira, mert a kelet-európai népek sorsközösségének komoly problémáit ébreszti fel bennünk." (MU, 1934. aug. 25.)

Bartók és Kodály korszakalkotó népzenei tevékenységéért ilyen szempontból is lelkesedik Vass László. IKodály Zoltán és a szlovenszkói magyar ifjúság, Magyar Újság, 1933. május.) Természetesen különösen féltő szeretettel figyelte a szlovákiai magyar irodalom minden megnyilatkozását (1. többek között: Csehszlovákiai magyar irodalom világirodalmi szemszögből, MaN, 1937. nov. 25.; Mostoha sorsban a szlovenszkói magyar írók, u. o., 1937. júl. 10.; Miért nem tud kifejlődni az irodalmi kritika, MaN, 1937. szept. 2.). A testvéri erdélyi magyar irodalomnak is sok figyelmet szentel. Tamási Áronról 8 cikket mutat ki a fentebb említett bibliográfia, ennél többet csak Ady Endrének szentelt (9 cikket). Vizsgálja mindazt, ami a kisebbségi irodalmakban közös. „Azt keressétek, ami összeköt (A szlovákiai és erdélyi irodalomról, MaN, 1937. okt. 31.), ami hasonló vagy követendő (Vásárhelyi intés, MaN, 1937. okt. 13.; MaN, dec. 3.: Mi a titka a marosvásárhelyi találkozón létrejött egységnek?). Megkísérel egyfajta összefoglaló történeti értékelést is: „Gombaszögtől a Táncsics-körig (Tízéves a Sarló, MaN, 1938, febr. 13.) s állandóan közöl folyóiratszemlét a szlovákiai és erdélyi magyar, valamint a magyarországi folyóiratokról.

Nem lenne azonban teljes a kép Vass Lászlóról, ha nem emelnők ki külön életre- szóló ragaszkodását Móricz Zsigmondhoz, aki 10 éves kora óta figyelemmel kísérte fejlődését, s akit — különösen pesti egyetemi éveiben — sűrűn látogatott. Valósággal szellemi apja volt Móricz Zsigmond. Hosszabb — cikkszámba menő — ismertetést a Rokonokról írt Vass László. Ez a Magyar Írás II. évfolyamának 5—6. számában (1933. május—június) jelent meg. Érdekes személyi vonatkozása is van: a regény hatósugarát azon méri le Vass László, hogy milyen benyomást tett édesapjára, a közben elöregedett „Vass-fiakkérosra“. „Az apám, aki kisváros úri társadalmának a fiakkérosa volt a »bol- dogabb világban«, amikor elolvasta a regényt, ezeket mondotta: ...Hej, fiam, bizony szép világ volt ez! Sok jó úri mulatságra hordtam én az urakat! Mennyi ilyen történetet tudott, amik itt vannak ebben a könyvben. — És mesélni kezdett nekem egy szlo- venskói kisváros eltűnt múltjából csodálatos történeteket, amelyeknek szereplőihez annyira hasonlítanak a regényalakok." (360—362. o.) Mindez Vass László számára azt bizonyította, hogy hiteles az a társadalmi diagnózis, amellyel Móricz Zsigmond a Rokonokban felmérte egy léha, korrupt, kisvárosi vezetőréteg „lázgörbéjét“ és pusztulásba sodró életstílüsát.

Mivel a két háború közti szlovákiai magyar irodalmi élet szemszögéből kívántuk itt felidézni Vass László munkásságát, nem részletezzük azokat a cikkeit, amelyek 1938 után jelentek meg. Vass László Budapesten folytatta újságírói működését, különféle lapokba írt (főleg a Prágai Magyar Hírlapból Felvidéki Magyar Hírlappá lett napilapba, a Magyarországba és a Reggeli Magyarországba, majd 1945 után a Kisgazdapárt újság jaiba, valamint több más folyóiratba.) Összegezésképpen annyit mégis le kell szögeznünk, hogy Vass László cikkeinek hangja és témái ezután sem — a negyvenes évek kritikus első esztendeiben sem — változnak; továbbra is az irodalom lelkes szeretete, a nép tanításának, művelésének vágya, a francia szellemi élet figyelése s a nemes humánum szólal belőlük. Mindehhez hű maradt tragikusan korai haláláig.

Egy 1943-ban keltezett írásáról mégis meg kell külön is emlékeznünk, mert úgy hisszük, sok benne az önvallomás, saját életútjának summázása: ez az a zárszó, amelyet Jean Guéhenno: A negyvenéves férji naplója magyar fordításához írt. (Vass László is már majdnem negyvenedik évét taposta akkor. Ehhez a Guéhennóhoz testvérien közel érezte magát, Párizsban személyesen is összebarátkozott vele. Mindketten csöndes vidéki városkában születtek. Guéhenno apja cipész, anyja varrónő, apai nagyapja fuvaros (Vass László apja bérkocsis). Guéhenno is elkerült a fővárosba, az École Nor- male-ban tanárrá képezték, a háború után az Europe szerkesztője lett, majd André Chamsonnal együtt hetilapot alapított (Vendredi). Ami különösen megfogta Jean Guéhennóban Vass Lászlót, az a saját intellektuális sorsával való azonosság. Mindketten a nép fiai, hitelesen, közvetlenül azok, de magas fokú iskolázottságuk, műveltségük, látókörük ki is emelte őket, s ez szorongásfélét, bizonyos fokú elárvulást is eredményezett. „Kiszakadva a fougéres-i szülőház nyomorúságából, a kultúra magas fokán fájdalmasan érzi, hogy elszakadt a néptől is. Nem lett dezertáltja az osztályának, sem az ügyének, de egészen a híve sem“ (167. o.) írja Guéhennóről, s valami hasonlófélét érezhetett Vass László is, de — ezt hozzátehetjük — ő nemes megszállottsággal égé