Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Mai osztrák költők: Werner Kofler, Erich Fried, Ingeborg Bachmann, Paula Ludwig, Alois Bergouth, Paul Celan versei

Ingeborg Bachmann

Paula Ludwig

hullj le, szívem

rettenetes lesz

Az idő fájáról hullj le, szívem, halljatok levelek fagy-üveges ágról, valaha nap ölelt,

hulljatok: tágra nyílt szemből a könny.

A hajfürtöt napokig fújja a szél Földisten barna homlokán, ing alatt ököl nyomódik már a tátongó sebre.

Légy hajthatatlan, ha felhők gyönge háta előtted még egyszer meghajol, légy hajthatatlan, ha Hymettos szavára mézzel a lép újra megtelik

Mert számos-e a gazdának egy fűszál az avarban, számos-e egy nyár nagy fajunk előtt?

És szíved: mit tanúsít?

Tegnap és holnap közt föl-le szárnyal némán, idegenül, és mit jelez —

már önnön zuhanását az időből.

Alois Bergouth

intelem

Mikor a szív kihagy, a patkányok veszik át az uralmat. Mielőtt a lélekzet elállna, mielőtt a láb megmeredne a küszöbön. Éjfélről éjfélre egyre közelebb osonnak.

Érzik a rothadást a ládákban s kasokban.

Érzik a félelmet, mely az ablakban áll.

Karmuk földúlja a hullámzó agyagot.

Ha nem jön el AZ, aki fölébreszt, övék a győzelem. —

Lenyalják a halántékról a sót, mielőtt odafagyna.

Rettenetes lesz néked a hiányom Isten

ha nem leszek többé falánk szívednek étke

Termékeny szántóid megforgatod

váltig csak engem

keresel

Egeid dúrod marcangolod hátha szememre rátalálnál

Magányosságod

drága edényét összezúzod

abban meg épphogy nem leszek

Mert elbujdosom én előled oda ahol meg nem találhatsz

Dögbe temetkezem sárral keveredem ha kell

állig iszappal takaródzom —

Jaj ha szemed

sehol föl nem kutat már

Jaj ha kezed

többé meg nem érint

Jaj ha szájad értem kiáltoz panasszal örökkévalóságig hiába

Paul Celan

az utolsó zászló

Vízszínű vadat űznek a homályló erdőn.

Vedd föl az álarcot, fesd be zöldre a pillád.

A tálat az alvó söréttel ébenfaasztalra teszik: tavaszról tavaszra habzik a bor itt, oly kurta az év, oly tüzes a vadászok díja — az idegenség rózsája: téveteg szakállad, a farönk értetlen zászlaja.

Köd és ugatás! Lóháton viszik a tébolyt a harasztba. Mint halászok, vetik a hálót lidércre, leheletre.

Kötelet hurkolnak a koronákra és táncra szólítanak.

A kürtöt forrásba mártják — csábjelet tanulva.

Jó-e, mit köpenyül választottál, a csillogást elfödi-e?

Kalász Márton fordításai