Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Mikola Anikó: A torony

— Bocsánat... uraim, önök bizonyára... kérem, ne zavartassák magukat... — makogtam.

— Én csak... csak azt szeretném tudni...

Az egyik lassan, nagyon fáradt mozdulattal felemelte a karját és egy ajtóra mutatott.

— A Torony — mondta alig hallhatóan.

Futva indultam az ajtó felé. Csigalépcsőt találtam mögötte, elindultam felfelé. Tenyérnyi széles nyílások voltak a falon, lőrések lehettek talán, vagy az ablakot helyettesítették, mindegy, az a fontos, hogy némi világosságot szórtak utamra. Félni kezdtem. De nem attól, ami ott fent vár rám, hanem furcsa módon attól, amit a hátam mögött hagytam. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de irtóztam még a gondolatától is, hogy én egyszer oda visszatérjek.

A sötétség és félelem kapui csukódtak minden lépéssel mögöttem, s minden sejtemmel éreztem, hogy innen már nem lehet vissza-utam. Nem szabad visszafordulnom. (Elköteleztem magam, hogy csak előre megyek, talán ezért is volt olyan könnyű a felfelé vezető út.) Emberfeletti erővel pihenő nélkül bírtam az állandó felfelé menést.

Hirtelen elfogytak a lépcsők, s egy kovácsoltvas ajtó előtt álltam. Kifújtam magam, s megkerestem a kilincset. Két kézzel kellett belekapaszkodnom, s egész testem súlyával ránehezednem, hogy kinyíljon az ajtó. Akadoztak, csikorogtak a rozsdás sarokvasak, de mégiscsak kitárult. Váratlanul vágott szemembe a fény, azt hittem, megvakulok. Kör alakú szobában találtam magam. Percekig tartott, míg homályhoz szokott szemem hunyorogva bár, de el tudta viselni az éles világosságot. Az egyetlen kijárat felé siettem, szinte futottam, arra sejtettem a célt. Lendületre volt szükségem, hogy meg ne állíthasson valami tudat alatti félelem vagy ösztön. A szoba közepe táján, vesztemre fölpillantottam, körülnéztem, s meglepetésekhez szokott lélekjelenlétem most hirtelen cserben hagyott. Vagy százan álltak körül, s ugyanabban a pillanatban dermedtek mozdulatlanná, amelyben én.

Amikor tudatomig ért a látvány, úgy tűnt, azok az emberi alakok ott szakasztott egyformák, és rám hasonlítanak. Vagyis, az ott mind én vagyok. Akkor vettem észre, hogy a szoba falát köröskörül hosszú keskeny tükörlapok borítják. Ha mozdultam, körülöttem száz énem mozdult olyan groteszk esetlenséggel, hogy szinte fájt. Ebben az irracionális fényben, a tükrök, és száz énem között fizikai rosszullét fogott el az undortól. Ha elindultam valamelyik irányban, legalább húszán jöttek felém. Húsz halál- raijedt arc, húsz pár tehetetlenül lógó kar, botladozó láb...

Magam sem tudom, hogy kerültem le, de egyszer csak ott álltami a feketeruhások előtt, s reszkettem minden tagomban. Rámnéztek, arcukon mintha a részvét jeleit láttam volna, s ez jól esett. Az asztalon sötétszínű bőrbe kötött hatalmas könyv feküdt. A legidősebb feketeruhás felütötte, lapozgatott benne, aztán egy helyen végigsimította a megsárgult lapot és rámnézett.

— Hogy hívnak? — kérdezte szelíden.

Megmondtam a nevemet és ő beírta. Aztán becsukta a könyvet s egy fekete ruhát nyújtott át.

— Vedd fel — mondta.

— Tiltakozni szerettem volna, s ahhoz sem volt erőm. Magamra húztam a földig érő bő, fekete csuhát, s amint a testemhez ért, kicsit megnyugodtam. Az öreg egy székre mutatott, leültem, aztán csak annyit mondott: közöttünk maradsz, testvér. Te sem tudtál meghalni.

Az utolsó szavakat valami különös hangsúllyal mondta, majdnem gúnyosan, de tudtam, hogy nem akar bántani vele. Aztán elfordultak tőlem, többé senki sem törődött velem.