Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
öreg kujon“-nak, Szüllőnek is. Hogy is mondják falun? „Az isten nem ver bottal!“ és „Ki miben vétkezik, abban bűnhődik.“^.. A lap fasizálódása — persze — nem az én kirúgásommal kezdődött. Szent-Ivány jobbra kényszerítése sem akkor! Hanem csak Dzurányi eltávolítása, illetve kiválása után: új lapjának, a polgári haladó, állami nyomdahitellel támogatott, népfront-szellemű, majd 1936-tól népfrontos, de alapításától végig antifasiszta, antinácista irányú pozsonyi „Magyar Ojság“-nak a megalapítása után! (Lásd például a „Magyar Ojság“ szerkesztőségét. Ott voltak az emigránsok: Barta Lajos, Bihari Mihály, Kaczér Illés és Erdélyi László — továbbá Földes Sándor, Győry Dezső, Vozári Dezső — külmunkatársai a sarlósok és az ifjú írók közül: Árva Pál, Balogh Edgár, Berkó Sándor, Ilku Pál, „a két Rezső“, Jócsik Lajos, Sellyei József, Szabó Béla, a Rozsnyóról általam felhívott, sordíjasan, de a „Magyar Nap“-hoz távozásáig mellettem beltagként kitűnően dolgozó Vass László; a lap festő-rajzolói közül például Lőrincz Gyula, Ember Oszkár... és sorolhatnám még a baloldali „haladó“, sőt egészen baloldali antifasiszta alkotók listáját — noha manapság divatból egyesek itt is, ott is azonosítják ezt a lapot a munkásáruló schulznácikkál, a Masaryk Akadémia kusztosz-dilettáns kormány-pikkolófiúival, a surányigézákkal, a Hodzsa-samesz, papírcsizmás békefisándorokkal és az anyagiakban (nem „schön-geist“ —, hanem:) „dreck- geist“-jeikkel... Helyes volt antihorthysta irányuk, és nagyon helyes az, hogy teret adtak Fábry Zoliék írásainak. Tehát: a Prágai Magyar Hírlap nyíltan fasiszta korszaka csak Dzurányi után, Jaross feltörésével és Szvatkó „Űj Szellemiével stb. burjánzott el.) Kora nyári jószagú éjszakába robogott ki velem a vonat. — „Nem minden rossz jő ártalomra!“ — motyogtam a kerékkattogásra a „családi“ Ferenczy-mondást, amit most búcsúzó fejjel örökségül hagynék és címermondatnak hagyományoznék mindenkinek, aki mer, tud és bír derűsen küzdeni. — Egy-kettő-rom-négy-öthat-öthat... Nem minden — rossz jő — árta-lomra... És Pardubic után, az európai vízválasztónak itt dombokká szelídült kevert lombú erdői közé feldohogó vonatban a prágai nyomdászok búcsúzója altatott el. Mikor utoljára lementem hozzájuk a Melantrich-nyomda magyar részlegébe elköszönni tőlük, Roggenfisch szaktárs, a pesti szocdem mettör tördelő fémasztala fölött, a falon rajzlapon egy versidézetemet vettem észre. Félálomban láttam útra bocsátó meglepetésüket: a rajzlapon vaskos blokk-mi- nuszkulákból: ... „a nyomdában testvérnek érzem a szedőket s a gépeket.“ A sokat vitatott „Egyik nagyapám" vers sorait tűzték a falra. Zólyomban kapkodva reggeliztem. Félni kezdtem a találkozótól Anyuval. Losoncnál majdnem előkeseredtek belőlem a düh és a tehetetlenség-érzet könnyei. Két éve innen rúgtak ki a „105 százalékosok“. A Klapka-indulót kezdtem fújni, Miska Nagyapámnak, Bem apó hadnagyának kedvenc mars-nótáját. Ha kisgyerek koromban megütöttem magam, ezzel fojtotta belém a sírást: vele kellett dúdolnom. 48. Anyám a rozzant kapuban Azzal az elszánással száltam át Feleden a zöld árvíz elöntötte Rima-völgybe: nem fogom otthon a sebesültet játszani. — Csak szegény Anyu, ő mit szól majd ehhez? Hátha visszatér rá megint a slró- görcs-roham? — facsarította a szívemet karmos ujjakkal a fájó félelem. Még nem sejtheti, hogy nem nyári szabadságra jövök hozzá haza, hanem kilátástalan állástalan- ságba... Mikor és hogyan fogom majd apránként beadogatni szegénykének a valerián- cseppjei mellé a baldriánnál büdösebb, az ürömnél keserűbb igazságot?! ...Csak már túl lennék rajta! Még nem ismertem jól anyámat. Valaha-szép termetét reszketőssé tette a sok csapás, a varrógép, a háború alatti kapálás, a miattam ért megrázkódtatások. A Vörös Hadsereg visszavonulása után beteg pajzsmiriggyel 46 kilóra lefogyva, sírógörcsökben vitte tátraszéplaki szanatóriumába alapítványi ingyenhelyre Guhr Miska, gyermekkori szepességi cserepajtása. Azóta minden évben ott gyógyítgatta kiskamasz korának „szőke Iduskáját“.
