Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Gál Sándor: Délután és este
kán is lehet aludni... S hiszem, hogy ezért vagy ennek ellenére, az élet gyönyörű... Na látod... Mindjárt a városba érek, és felfalnak az utcák... Ott csikoroghatsz kedvedre. A városban a szelet se tudom a zsebemben tartani, és még egy hóbuckón se tudnék átrepülni. Mert a város megöli a képzeletet, érted?! A városban köd lesz, vak hideg és vad szél. Hogy nincs köd, ha szél fúj? Dehogy nincs! Itt minden van. Csak az akarat vész el. A házsorok között nincs szabadság. Az ablakok egymást lesik, komoran és meredten. Na, fuss szél, emelte fel a kezét, fuss, és kavard fel a ködöt, takard be a tetőket, rázd le a faágakra tapadt zúzmarát, vagy mit bánom én, tégy kedved szerint, ami jólesik. A szél nyújtózott egyet, és szétcsapott a házsorok felett. A tetőkön felporzott a hó, s kavargott bolond-jókedvűen. S ebben a vad, jókedvű kavargásban csak egy ember állt meg az utcán. Felgyűrt gallérjára rakódott a porhó. Nem nézett semerre, csak állt, és újra megöregedett. / délután 0<5 este A ház, amelyben lakott, dombon állt. Minden délután, amikor a kapaszkodó aljára ért, megállt egy pillanatra, mintha erőt akart volna gyűjteni az utolsó nekirugaszkodáshoz, hogy a keskeny ösvény emelkedését könnyebben legyőzhesse. Valójában mégsem ezért állt meg. Ilyenkor leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy hazamenjen-e. De a kérdést határozottan soha nem döntötte el. Hogy mégis mindig hazafelé indult, ez nem jelentette azt, hogy a hazatérés mellett döntött. A megszokás lendítette előre, nem a meggyőződés. Most a főútról letérve, a domb alatt tovább tétovázott, mint máskor. Korán jött, s már ez is szokatlan volt kissé; máskor mindig alkonyaikor ért ide. S az a tény tétovázását még inkább növelte, hogy tudta, a felesége elutazott. Ez a mindennapok megszokott rendjén tulajdonképpen mit sem változtatott. Hivatalból néha két-három napot is távol volt, s mikor ilyenkor hazaért, jólesett neki a meleg szoba, a kész vacsora, s ha a felesége kedves volt hozzá, nagyon boldognak érezte magát. Most azonban tudta, hogy senki se várja, nincs be- fűtve, s a lakás jéghideg. Nagy fekete aktatáskáját megemelte egy kissé, hogy fogantyúja jobban feküdjön tenyerében. Szerette volna kiegyensúlyozni, de az üveg tej súlya mindig félrebillentette. A tejesüveg mellett negyed feketekenyér és egy üveg konyak lapult a sok ronda és megutált akta társaságában. A táska másik zsebében volt a pizsama, mellette egy nylonzacskóban a fogkefe, a borotva és a fogkrém. Az ösvény végét kapu zárta el. A kapu előtt a havat elhányták, s a fagyott göröngyök furcsa púpjai meredeztek elő a vékony jégkéreg alól. Zsebéből kulcscsomót húzott elő, kinyitotta a kaput, és bement az udvarba. Egy pillanatra megállt ős körülnézett. Furcsa idegenséget ébresztett benne a látvány. Ügy érezte, ez nem ugyanaz az udvar, amit oly jól ismert. Mintha valami megváltozott volna benne. Talán csak a vastag hótakaró tette ezt, amelyből a fák feketén kapaszkodtak felfelé, de lehet, hogy más volt. Néhány nyomot vett észre a hóban, amelyek az udvarból kifelé vezettek. Óvatosan kikerülte a nyomokat, de nem tudta, miért teszi ezt. Az ajtó előtt letette a táskát. A konyhában csend és félelmetes ridegség fogta körül. Kiment a táskáért, s újra bejött. Bent és kint egyaránt hideg volt. A konyhában nagy halomban állt az elmosat- lan edény. Tányérok, fazekak hevertek szanaszéjjel, bennük az ételmaradékok fagyos darabjai.
