Irodalmi Szemle, 1968

1968/4

emlékeink.

Manapság divattá vált irodalmi képeskönyvet szerkeszteni. Az írott szónak méltó társa lett a művészi fénykép, mely nemcsak illusztrál, helyzetet rögzít, de a holt tárgyak hátterét is láttatja, és egy pillanat alatt annyi valóságot vetít tudatunkba, amennyit írott szóval nagyon nehezen tudnánk kifejezni.

Emlékeinket, irodalmi hagyományainkat szeretnénk ilyen módon bemutatni az olvasóknak. Nem törekszünk teljességre. Nem az a célunk, hogy mindenről aprólékosan írjunk. Elsősorban azokkal a művekkel, írókkal akarunk foglalkozni, amelyeknek és akiknek valamilyen formában közük volt Szlovákiához, és egyben a magyar szellemi élet csúcsai, kimagasló egyéniségei voltak.

A Halotti Beszéddel kezdjük, első irodalmi igényű, összefüggő magyar nyelvemlékünkkel. Azért választottuk elsőnek ezt, mert Mátyusföldön, a deáki bencés templomban (galántai járás) is hosszú évekig használták az érsekújvári születésű Pray György történészről elnevezett kódexet, amelyben a Halotti Beszédet megtalálták.

A latin nyelvű kódexek betűtengeréből úgy emelkedik ki ez az egyoldalas írás (mindössze 32 sor), mint valami vulkanikus sziget, megdermedt lávatömb. A latin nyelv hosszú századokon át „kultúrnyelve volt a magyaroknak“. Ebben a korban minden írás az egyházat szolgálta. Az egyház nemzetközi nyelve pedig a latin volt. Hosszú ideig tartott, míg valamelyik magyarul tudó szerzetes pap rádöbbent arra, hogy a magyar nyelv egyáltalán leírható. Az egyszerű ember sírja felett „a papnak magyarul kellett beszélnie

A deáki templom egykori román stílusú bejárata