Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

Sajnos, Szüllő jobban értett a politikai intrikákhoz, mint a gömör-nógrádi csakkisebb- ségcsinálta kezdő és naiv politikusok. Akkor már egy fél éve múlt, hogy kettős állásba nyomta be Flachbartot. (Ennek a históriája sem mindennapi. Még sorra kerítem.)

Ez akkor történt, amikor Törköly Jóska bácsiék és pártjuk 1926 májusában már másodszor érezték meg, hogy Sztillőben nagy kaliberű törököt fogtak. (El is vitte a hátán őket — egy évtizeden belül — Szent-Ivány teljes félreszorításáig. Sőt a két „egyesült“ párt nyakába odasózta vezérnek Jarost, aki kisgazdapárti mezben Szüllö kreatúrája és titkos bizalmasa volt.)

38. A „vadrózsa és tüskéje“

Életemnek ez a huszonötödik őszi-tavaszi évadja továbbra sem volt közönséges. A szép ősz és a hófúvásos, harapós tél nyomában még viharosabb, haragvó tavasz lépkedett: csípős szelek és korai zivatarok csapkodó lebernyegében, torzonborz pofával toppant elém, és májusfagy-lábával kétszer is belém rúgott.

S most szlovenszkói életszakaszaimból mégis ezt a fél évet választottam tolipróbának, szlovákiai lap részére. Miért? Valami oka csak volt. Most nem keresgélem. Tény, hogy 1926 tavaszán valahogy egyre több időm lett írni, irodalompolitizálni, szervezni és hüledezni.

Ezt részben — már az időnyerést — annak a csinos, fekete ruhás jugoszláv iparművésznőnek köszönhettem, akit a kiskocsmában láttam meg először, a frankügyben — nem is a tél első, hanem második felében — történt bornirt-soviniszta gyanúsíttatá- som után.

Többféle kényszer lódított vissza esténként abba a kiskocsmába. Ott jól tudtam ver seket is Írni készülő kötetembe, és ott vártam azt az első látásra ismerősnek tetsző nőt, akiről rögtön azt sejtettem: ő lesz az az állandó prágai barátnőm, akit Atyus ajánlott „elméletben“.

Egyszer csak meg is jelent. Körülnézett. A szeme egy-két rebbenésnyire megpihent rajtam. Felugrottam, az asztalomhoz invitáltam, és meghívtam vacsorára. Szerényen szabadkozott. Majd mégis leült.

— Melinda vagyok — mondta. — Linda.

Habent sua fata... Minden könyvnek és minden szerelemnek is megvan a maga rendeltetése-sorsa.

Randevút beszéltünk meg.

Nagyon bájosan, ügyesen és intelligensen csevegett. Kissé vékonyabb volt, mint a teltkarcsú Bukica. De rá emlékeztetett, ha nagy szeme szomorkásán, rejtélyesen elmélázott. Sex appeales jelenség volt ő is, de csinosabb kiadásban.

Mikor a Blaha-éítekezletről visszatértem, már várt a kisvendéglőben.

— Szabad az estéje? — kérdeztem.

— Ma nem — mosolygott. — A nagynénémnél lakom, őt kell várnom az éjféli vonatnál... Tudja, apám zágrábi, és alezredes volt. Prágában nősült. A háború előtt itt éltünk vele, akkor a prágai garnizonban szolgált. A néni anyám húga.

Eszembe jutott Egon Erwin Kisch bravúrja, a titokzatos Redl-ügy európai szenzációvá dagadt botrányának leleplezése. A „száguldó riporter“ ezzel kövezte ki karrierjét. Az esetet tízéves fordulóján hosszú lére eresztve tárgyalták a prágai lapok is.

— Emlékszik a Redl-afférra, Linda — kérdeztem, mikor kikísértem.

— Redl-affér?... Redl? Hogy is volt csak?

Röviden elmeséltem, hogy Redl kémelhárító vezérkari ezredes 1913-ban tábornoki előléptetése előtt állott. Ekkor derült ki két poste restante leveléből, hogy éveken át kémkedett az angoloknak, franciáknak és az oroszoknak. A cáriaknak eladta a Monarchia háborús fölvonulási tervét. Ez azután 1914-ben száz és százezer magyar életébe került. A pénzért lett árulónak homoszexuális üzelmei voltak, ifjú tiszt szeretői zsarol ták. Prágai lakása női szalonszerűen volt berendezve. Óriási szenzáció támadt az ügyből. Harsogott a világsajtó. A császárt a guta kerülgette. A vezérkar eleinte el akarta tusolni a dolgot. De Egon Erwin Kisch kipattantotta. A magas rangú öngyilkos áruló holttestét végül titokban kaparták el.

Újabb randevút beszéltem meg Lindával. Elvittem egy kicsit Jobb helyre. Még futotta a gömöri „Blaha Lujza-emlékünnep“-i kiküldetés négyszáz koronájából és a be-ki, ki-be kocsiköltségből, amit természetesen „gyalog“ járva spóroltam meg.