Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő (Budapest): C. F. Ramuz és a szlovákiai magyarság

hagyomány

Krammer Jenő [Budapest)

C. F. Ramuz és a szlovákiai magyarság

— Fukári Valériának, buzdításul

1967 májusában világszerte megemlékeztek C. F. Ramuz halálának 20. évfordulójáról. Elsősorban persze a francia irodalmi közvélemény idézte fel e nagy svájci francia író emlékét, pedig indulásakor sokáig nem akarták Párizsban elismerni, hogy sajátos és jellegzetes művei, amelyekhez kis országából és annak dolgozó népéből merítette az ihletet, sőt a nyelvi eredetiséget Is, valóban remekei a francia Irodalomnak.

Ramuz 1878-ben született Lausanne-ban, a Vaud-kanton — ott ugyan úgy mondják: „ország“ (le Pays de Vaud) — fővárosában. Gyermekkora és ifjú évei tehát a két végtelen között teltek el. (ahogyan ő az ég és a tó kettősségét nevezi). Mint minden svájci francia, az iskolában ő is a francia kultúrán nevelkedett, és csak természetes volt, hogy Párizsba vágyott. Mint kezdő író és költő ott bontakoztatta ki tehetségét, amíg csak rá nem jött, hogy a nagy metropolis tarka, kavargó élete nem az ő autentikus világa, abban nem találhatja meg helyét és hangját. Ezért visszatért a Lac Léman partjára (Genfi-tónak is nevezik, sőt délies klímája miatt „Kis Földközi-tengernek“ is

— la Petite Méditerranée). Azontúl ott élt Lausanne-ban, az elővárosokban (Cour, Pully), a déli hegyoldalak szőlőművelői között, a vízen járók, kétkézi munkások, s más célszerű szegény emberek (ahogyan Tömörkény István nevezte őket) társaságában: ővelük népesítette be regényeit, értekezéseit, írásait.

Ezek után azt hihetné valaki, hogy egyszerűen regionalista, táji író C. F. Ramuz, pedig ennél sokkal több. Visszatérve oda, ahonnan indult, megvetve lábát szflkebb hazájának talaján („j’ai besoin d’une terre quand mérne sinon ]e me sentirais perdu"), még nagyobb elmélyedéssel és autenticitással (ez az, amire kínos lelkiismeretességgel törekedett) figyelte az életet, s azt a maga realitásában mint az emberi lét tükröződését ábrázolta, ezért azt, mint cseppben a tengert, nemcsak a maga tájhoz kötöttségében ragadta meg, hanem azon túlmenően általános emberi érvényességében, sőt mi több, kozmikus összefüggéseiben („fairé tenir la totalité dans ce qui n’en est qu’une infinie partie“). A grandiózus természet, amelyben éveit leélte, temérdek alkalmat adott neki arra, hogy az emberi életet a tó, a hegyek, az évszakok, a Nap, a csillagjárás, a kozmosz mérhetetlen kereteiben vagy inkább végtelenségében szemlélje, mert ez is realitás, amiképpen realitás mindennek sokszor csak sejtett és még felfedetlen hatása is emberi lényünkre. Szinte azt mondhatnók, Ramuz megelőzte korát. Művészetével olyan realizmusra adott példát, amelyben sok a szürrealista elem (Garaudy „parttalan realizmusa“ — a „réalisme sans rivages“), amelybe beleférnek olyan benső szorongások is ILa Grande Peur dans les Montagnes), mint a Kafkáé. Mindehhez természetesen a nyelvi kifejezés még kiaknázatlan lehetőségeit is fel kellett használnia, ami annál eredetibb nála, mert hűen átvette népe beszédritmusát, lélegzetvételét, így egyidejűleg népi stílus és fölöttébb modern az övé. Nincsen semmi csodálatos abban, hogy a kis „Pays de Vaud“ visszavonult költője Igor Sztravinszkijjal került össze, mély barátság fejlődött ki köztük, közös művük, az Histoire du Soldat, világsikert aratott. De nemcsak a modern zenével, hanem a modern festészettel is egybehangolódott Ramuz alkotó zsenije. Az új francia festészet „atyját“, Cézanne-t mesterének vallotta, s szűkebb baráti köréhez tartozott René Auberjonois, földije, aki a festészetben hasonló elveket valósított meg, mint Ramuz az irodalomban. (Ramuz portréját is ő festette meg, amely a zürichi Kunsthaus állandó kiállításán látható.)

Ilyen hosszú bevezetés után — de be kellett mutatnom C. F. Ramuzt! — felvetődhetik a kérdés: jó, jó, mit jelentsen azonban e tanulmány címe, hogyan hozható mindez kap-