Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

dox jelző tudja érzékeltetni, micsoda szókratészi nagyságról van itt szó: a katona, a háború, a hóhér legyőzetéséről, tudatos és eredményes — jövőre példaként kiható

— felszámolásáról. Szabadságharcról! Amikor a polgármestert túszként halálba kísérik, valaki azt mondja: „Dehát nem tartóztathatják le a polgármestert“ — a halálraszánt feleletképp ennyit mond: „A polgármester olyan eszme, amelyet szabad emberek találtak ki. Ez az eszme meg fog szökni a börtönből“. A civilkurázsi szemben a hódító katonák háborújával csak a szabadság igenlését mondhatja és vállalhatja. Az ellenerőt. Ez az egyik. A másik beszélgetésfoszlány is a bizonyosságot mondja és adja: „Az egyetlen parancs, amit nem lehet végrehajtani... az emberi szellem tartós elnyomása“.

Szabadság és szellem, ez a kettő együtt, íme, erőt vehet a gonoszon. A szoldateszka, a háború nem ismer náluk nagyobb ellenséget. Romain Rolland sem tudta másképp. „Az elvarázsolt lélek"-ben három háború ellen lobogó zászlóról beszél: „a szellemi függetlenség ügyéről, a béke ügyéről és Európa ügyéről". A háború elleni megnyilatkozás összegező kicsengése mindkét írónál a szabadság és a szellem. De szellem és szabadság csak akkor egyenlíthetők egymással, ha összekötő lényegük az erkölcs. A szellemszabadság csupán mint szellemerkölcs válhat ható, változtató, valósító erővé. Szabadság csak ott van, ahol a szabadság szinonimája az erkölcsi elkötelezettség. És az erkölcs nem más, mint lelkiismeret, tehát felelősség. A szellemi felelősség a szabad elhatározás lelkiismerete. Szabad és felelős csak akkor lehetek, ha bizonyos vagyok magamban — emberségemben — és biztos dolgomban — a megismerésben és magatartásomban. A lelkiismeret német neve nem véletlenül Gewissen, mely a Gewissheit rokona. És Gewissheit bizonyosságot jelent!

A szellem harcban áll a háborúval: szabadságharcát vívja. Ez a szellem a magányban őrhely lesz: vigyázó. A magány e strázsán erkölcsi többletet jelent: lelkiismeretet, felelősség-elkötelezettséget. „Adj emberséget az embernek": József Attila fohásza a magány mindennapjának Íratlan törvénye. Adni kell. De nyugta is kell, mert a magány feladatát csak akkor teljesítheti, ha ható sugara célba talál, ha hangját, intését meghallják. Ennek a magánynak összekötő, kiható egyetlen hullámhossza a vox humana. Emberség hangja, melyre csak emberség visszhangja, nyugtája, ténye felelhet.

Ma az író a humánum atomtelepe. Ember az embertelenség ellen. A gondolat igazát csak az emberségtudat hitelesítheti. Aminek indítékában nincs meg az emberség alapmagja, a kritikus órán, válság idején csak az embertelenség elszédítettje, igenlője, praktizálója és zsarnoka — helotája lehet: embertelenség maga is. A személyi kultusz beszédes példa, intő tanulság. Az író a magányban az emberség makacs hűségeseként él, aki a bizonyosságot tudja és mondja, azt az egyszerűnek látszó és mégis valősít- hatatlannak tűnő igazságot: humánum nélkül semmi sincs, de emberséggel mindent el lehet érni és nyerni. A békét, az emberhez méltó életet! A humánum törvénye a mindenütt és minden körülmény között alkalmazható és valósítandó emberségparancs: a príma és ultima ratio.

Az emberség nélkülözhetetlenségének tudata az írói magány elkötelező azonossági eredménye. A kollektív magány: a felszámolt magány. Az író az emberség táborának felelőse, lelkiismerete. Az író magányát végeredményében az olvasó szünteti: a kollektív hatás, a visszhang. Felelősségre felelősségnek kell válaszolni, lelkiismeretére lelkiismeretnek, emberségére emberségnek. Intésére, sugallatára feleletnek — tettnek.

Ibsen mondása — költeni, írni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett

— csak akkor válik teljessé, ha hozzágondoljuk az azonos folytatást: olvasni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani — önmagunk felett. A kettő ugyanaz. A két komponens találkozása, a közösségben összefutó ítéletmondás adja és hozza a bizonyosságot, az igazságot. És ez a találkozás a megváltás. A változás és változtatás.

Harminc év előtt megjelent könyvemben — „Fegyver s vitéz ellen" — az első világháború tanulságait vonultattam fel a második világháború elrettentetésére. Harminc év múlva — az atomháború küszöbén — sem mondhatok mást. Semmi sem változott. Állok felváltatlanul ugyanazon a vártán egyazon ellenség — a katona, a szoldateszka, a háború — ellen. Újra csak magamat ismételhetem, a stószi őrhely tegnapi paroláját, intését, sugallatát:

„Hogy a bűn ne lehessen újra erény, hazugság ne lehessen igazság, imperialista fegyver ne lehessen szociális értelem, hogy gyilkos virtus, vitéz, ha szolga, vagy zsoldos, ne lehessen hős: szót kellett kérni... Fegyver s vitéz ellen éneklek. Az kit írtam, nem mulatságból írtam. Bs nem magam. Itt nem én beszélek. Hullák és némák," vakok