Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

ják. Kari Vossler költészettel kapcsolatos megállapítása szerint „abszolút magány nem létezik, mert magányos szubjektum nem gondolható el objektum nélkül". A világ az én alanyom és tárgyam, úgy, ahogy én is egyben alanya és tárgya vagyok a világnak. E kötésből nincs oldás és menekvés. Viselni kell, hordozni, vállalni. Vossler nem hiába beszél „freundfeindlich" (barátellenség) kapcsolatról.

A magány a dialektikai feszültség játéktere, csatatere. Közeledés és távolodás, ütközés és egyesülés. A magány a legbonyolultabb paradoxon, egy ember legszemélyesebb ügye, de ha feloldódik, azonmód közösségbe kívánkozik és közösségi hozzájárulást eredményez. „Ha az élettől való distánc elért egy bizonyos távolságot, úgy az a csodálatos változás áll be, hogy már nem eltávolodásként, de új közelségként hat: erőforrássá alakul, kisugárzássá, melyet a kínzott mindennapok egyre jobban áhítoznak. Az ily értelmű szellemélet nem oldalra eső, de a dolgok közepébe robbanó", olvastam egyszer a „Die Zeit“-ben, Fr. W. Foerster lapjában, szerkesztőtársa Hans Schwann sorait.

Szeretek idézni, de ez, itt ős most egy pro domo-írásban valahogy idegen testként, szinte kirívóan hat. Pedig nem az, mert ha valaki vagy valami a lényeget jobban találja el, mint jómagam, akkor alkalmazása megbocsátható, sőt köszönettel kell fogadni a külső segítséget. Az idézet fontos kellék mindenképpen. Egyszer Karinthyt megkérdezték, mit csinál Füst Milán? „Egy hosszabb idézeten dolgozik." Fején találta a szöget: az idézeten tényleg dolgozni kell: el kell találni ízét, értelmét, alkalmazása, beszúrása helyét és idejét. Frappáns idézetnél a kommentár elhalványul, de az ügy egésze nyer vele: egy fontos koronatanú eldöntheti a per menetét. A citátum nem pótszer és nem könnyítés. A hivatásos borkóstoló is több fajtát ízlel: kié legyen a díj, az igazság. Kóstolgatni kell az idézetet is: elvetni, kiköpni vagy lenyelni, bekebelezni, hogy vérré váljon a vérben, test legyen a testben: törvényes adaptáció, pozitív módon egybehangolt mondanivaló. Az idézet az író magányában maga a nélkülözhetetlenség. Itt az idézet keresett, áhított, megbecsült társ és felmérhetetlen segítség: eligazító útjelző. Az idézet a magányban a világ jelenléte“, igazoló hitelesítő — dokumentumerejű — tanúság és tanulság.

A magány szigorú bíró: kirekeszt, de be is fogad. A magány jó barát: az író nincs egyedül, mert a mű szempontjából szinte kiváltságos helyzetbe kerül. A magány az író egyik legnagyobb privilégiuma. Igazában csak kevesen élnek vele, de visszaélni sem szabad vele s elefántcsonttoronnyá faragni: A magány az írói munka, az alkotás ideális előfeltétele, alaptétele: maga a koncentráció adottsága, kiváltója. Nem korlát, de felfokozás. Amikor Nietzsche azt mondja: „Az igazi magány ott van egy nagy műben", akkor az írói magány lényegét manifesztálja.

A magány sosem lehet önelégedett: ez betokosodást jelentene. A magány próbál, kísérletezik, elvet és újra kezd. Magányt nem lehet önmagával hatálytalanítani. A magány átalakul, átalakít: túlnő adottságán, más lesz, több lesz önmagánál. Ki kell törnie a többel, a többlettel másokhoz, a — többséghez. Ady egyértelmű példa:

„De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak."

A magány a látszólagos ellentmondás talaja: a paradoxia iskolapéldája, ahogy fentebb mondottuk. A magány például az izoláltság és a szeréiiység, sőt szemérmetesség adottsága, de kifejezni — és így mulasztani — csak ellengesztussal lehet: exhibicionizmussal, felfokozott önmutogatással. A magány a beharapott száj konoksága, műfaja a monológ. Magammal, magamnak beszélek, és hangom mégis a hangszóró erejével és energiatöbbletével ér el a tömeghez.

Magányban lehet-e az ember közíró, érlelődhet-e publicistává, amikor a publicisztika előfeltétele és helye a fórum, és módja a kiállás, ágálás?! És mégis a közíró példája, mintája lehettem: a magány csendjéből kellett fórumot teremteni, minden szót innen, e vizsgáztató, tisztító csendből szinte rakétaerővel kilökni, hogy kirepülve hathasson, célba találjon. Ez a nagy pólusfeszültség telíti ekrazittal a magány mondanivalóját. A kicsinység tudata állandó maximumra késztet. És ilyenkor nem csendes, öntetszelgő meditáció folyik, de akció, mely tetté robban. A belázasodás itt elkerülhetetlen; a Győry Dezső rögzítette kezdeti portré máig is érvényes: „Sápadt lázban égő,