Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Tóth Elemér: Szép piros nyál

Nem felelt a kérdésekre. Érezte, hogy az orvos nem Is vár rájuk feleletet, hiszen ha valaki, akkor ő igazán tudja, hogy három nappal az operáció után hogyan érezheti magát az ember.

— Nagyszerű — mondta az orvos a kórlapot tanulmányozva. — Rövidesen ügy fog futni, mint a nyúl. Holnap csinálunk majd néhány röntgenfelvételt. No, a viszontlátásra. Délután még benézek.

— Doktor úr...? — hallotta meg hirtelen a saját hangját.

— Tessék? — állt meg az orvos az ajtóban.

— Csak azt szeretném... — Meg akarta köszönni az orvosnak, amit érte tett, de érezte, hogy ez így nevetséges lenne. — Bordát vettek? — fejezte be aztán.

— Ugyan, hova gondol? — mondta az orvos, és nevetett.

Amikor az orvos elment, sokáig bámulta a becsukódó ajtót. Vajon igazat mondott-e? Ezen törte a fejét még akkor is, amikor a nővér az ebédjét behozta. Kicsit meg is lepődött, mert észre se vette, mikor ment ki. Aztán arra gondolt, hogy a portás most zárja be a kapukat, és arra, hogy a civil világ ezzel a zárkattanással szerdáig újra kiszorul a kórházból. A gyomra erre a gondolatra úgy összeszorult, mintha ott is bekattintották volna a zárakat.

— Nyissa ki a száját! — hallotta meg a nővért.

Csak most vette észre a szája előtt táncoló, levessel teli kanalat.

— Bocsánat — mondta, és engedelmesen lenyelte a sárgás valamit, de érezte, hogy a gyomra nem venne be még egy kanállal. Nem érezte a leves ízét sem, s egy kicsit még örült is magában, hogy így legalább azt az egyet le tudta nyelni. Ha agyonütnek, sem eszek belőle többet — gondolta még, de hangosan azt mondta:

— Majd én egyedül. A jobb kezem tudom mozgatni.

— Nem bánom — mondta a nővér —, amíg a levest megeszi, átugrok a hetesbe. De vigyázzon. Lassan, nyugodtan egyen — fordult vissza még az ajtóból.

Mihelyt az ajtó becsukódott, a kanalat az éjjeliszekrényre tette, a tálcát meg a bögre levessel együtt lebillentette a zöld gumipadlóra. Amikor a kanál újra a kezében volt, megnyomta a csengőt.

— Nővérke, a tizenkettes világít — szólt valaki a folyosón a nővérnek.

Aztán kinyílt a szoba ajtaja.

— Ö, mit csinált már megint! — A nővér elkerekedett szemében düh és rémület keveredett.

— Nagyon sajnálom, igazán... — mondta, de valahol a gyomra táján jóleső remegést érzett. Lehunyta a szemét.

— Ilonka! — hallotta a nővér hangját. — Törölje fel ezt a disznóólát.

— Ö, drágám, csaknem egy fél órába került, amíg a kapust sikerült rávennünk, hogy beengedjen...

Már csaknem aludt, amikor meghallotta az asszony hangját. Egy pillanatra örömhullámok vibráltak át rajta, de aztán újra a szomorúság hideg kezét érezte a gerincére fonódni. Álmodom... Biztosan csak álmodom... Ilyenkor délután már látogatókat sem...

— Ö, drágám... — hallotta újra az asszony hangját.

Kinyitotta a szemét.

Az asszony állt valóban az ágya végében. Mosolygott, de nem lépett közelebb. Milyen furcsa — gondolta. Látta az asszony mosolyát, de az asszonyt nem látta benne.

— Jó napot — mondta ő, és érezte, hogy hideg nyirkosság üt ki a tenyerén.

— Csak tíz percre engedtek be... — mondta az asszony, és széket húzott az ágya végébe.

— Igen, ülj csak le — mondta, de érezte, hogy a torkát újra szorítja valaki. Tíz percre... Hát persze... Nekem...

— Jaj, olyan hőség van odakinn még most is — mondta az asszony.

Hőség van. És csak tíz perce van. És ide is elhozza magával... A gyomra

remegni kezdett. Felpillantott. Fehér színekhez szokott szeme most vette csak észre, hogy a felesége mennyire lebarnult. Furcsa... — gondolta még.