Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

A község szélén egy pillanatra megálltam, itt kettévált az út, s én úgy tettem, mintha a helyes irányt fontolgatnám.

— Estére odaérünk? — kérdezte Zsuzsa.

— Aligha.

— És hol fogunk aludni?

Felfortyantam.

— Nem tudom, hol fogunk aludni. De ezen az alapon én is kérdezhetnék tőled egy sereg szamárságot.

— Kérdezz!

— Nem kérdezek.

Kettős jegenyesor közt haladtunk. Hosszú árnyékokat lőbált előttünk a napfény. Zsuzsa hirtelen átfogta a nyakamat, és szájon csókolt. A számat eddig még senki se csókolta meg. összerázkódtam. Tejizű volt a szája. Kusza, zavaros emlékek jutottak eszembe. Ügy éreztem, mintha valaki a pólyapárnát igazgatná a fejem alatt.

— Hány éves vagy? — dadogtam, amikor kibontakoztam az öleléséből.

— Tizennyolc.

Érdekes, mostanáig Zsuzsa kora sem érdekelt, és a kezét se láttam. De Zsuzsának keze is van, és két évvel idősebb nálam. Nem tudtam, hol fogunk aludni. Éhes voltam. Ügy látszik, Zsuzsa is megéhezett, mert kibontotta a batyuját.

— Hoztam kenyeret meg szalonnát. Ez három napig is eltart.

Nekiláttunk az elemózsiának. Amíg a kenyeret haraptam, állandóan attól féltem, hogy Zsuzsa újból megcsókol. Tele volt a szám. Gyorsan nyeltem a falatokat, de Zsuzsa összekuporodva ült a füvőn, és bárányszellden nézett. Ha nem sajnáltam volna magamat annyira, talán meg is simogatom. Kezemben a zsírpaplrt zörgettem, s ettől elcsitultak a belső hangok.

— Téged nem keresnek?

— Ä! Apám már megint beszívott. Két napig azt se fogja tudni, hogy a világon van.

— Néha én is úgy érzem, hogy nem is élek. Most is.

Zsuzsa belecsípett a karomba.

— Most is?

Felszisszentem. Zsuzsa kacagott.

— A halottak nem jajgatnak.

Dühösen meredtem magam elé. Most megint megcsókol. És tejízű lesz a szája. De nem volt tejízű. Behunytam a szemem. Ügy éreztem, hogy még egyre a szalonna bőrét nyalogatom.

Ügy látszik, ez most már mindig így lesz. Megyünk egy darabot, és csókolózunk. Nincs is miről beszélgetni. A gyaloglást is untam már.

— Mesélj valamit — unszolt Zsuzsa.

— Miről meséljek, a három kismalacról?

— Nem, magadról.

De mit tud az ember magáról mesélni, ha minden ott végződik, hogy hol fogunk aludni? Ha vissza tudnék menni a történelemórákig, akkor még volna valami remény. Legalábbis vissza a középkorig. Szereznék valahonnan egy modern gépfegyvert, s azzal ketten elfoglalhatnánk valami várat. Zsuzsának csak a töltényszalagot kellene adogatnia. Ha a középkorban élnénk, talán szeretném is Zsuzsát. Ketten élnénk abban az elhagyott várban, s akkor az se számítana, hogy idősebb nálam.

Közben emberekkel, kutyákkal, macskákkal találkoztunk. Az úton szekerek zörögtek. Aztán egy tehéncsorda jött szembe. Zsuzsa bátran terelgette előttem a teheneket, én félénken lépkedtem utána. Lassan sötétedett. Zsuzsa belém csimpaszkodott.

— Játsszunk tücsökre — mondta, s éreztem, hogy reszket a keze.

Megijedtem tőle.

— Nem, nem játszunk tücsökre. — Szinte riadtan tiltakoztam. Az út mintha árokká mélyült volna, nem akartam az árokba zuhanni. Én csak elindultam. Az a tücsökjáték, az más, ott át is kell lépni valamit, s azt már nem lehet jóvátenni. Hamarosan úgyis minden kiderül. Az is, hogy nincs hová mennünk.

Zsuzsa az égre kapaszkodó csillagokat figyelte. Azt reméltem, hogy megharagszik rám. Otthagy faképnél a sötét éjszakában. Ezt valahogy igazságosabbnak éreztem volna. Miattam szökött meg, de ő hagy el. Nem akartam hűtlenebb lenni nála. De ő, úgy látszik, még mindig a tücskökön törte a fejét.